Tavaly óta rengeteget emlegettem azt a mátrai túraútvonalat, ami Kékestetőről indul és valahová a Kékes-hegy északi aljára, vagyis lefelé vezet, talán a Markazi-kapuhoz vagy még tovább, nem is tudom, hogy pontosan hová, de azt igen, hogy érinti a Mátra legszebb panorámáját nyújtó, 899 méter magasan fekvő Sas-kő nevű kilátópontot.

Tavaly nyáron nem sikerült odáig eljutnunk, mert nehéznek találtuk a terepet. A Kőtengerig tudtunk csak elmenni, ott ugyanis elkezdődött egy jó meredek szakasz lefelé, amin vissza is kellett volna majd kapaszkodnunk és ezt nem vállaltuk. Még az is felmerült, hogy nem jó útvonalon próbálkoztunk, és talán lett volna valami kényelmesebb megközelítése is a Sas-kőnek, ezért aztán a sikertelen csúcstámadásunk után itthon újra térképeket néztem, útleírásokat olvastam, jó sokat. De akárhogy néztem, mindig úgy láttam, hogy de igen, a jó úton indultunk el és ha egy kicsivel tovább bírtuk volna, egy meredek lejtős szakaszon való lemászás után már nem is lett volna olyan messze az a híres Sas-kő. Annak, hogy kiváltható lett volna ez a Kőtenger utáni meredek lejtmenet valami könnyebb úttal, végképp nem találtam nyomát sem. Viszont annyit álmodoztam a leendő sikeres túránkról, hogy szinte behunyt szemmel is láttam már magam előtt az utat, a Sötét-lápa nyerget, az Erzsébet-keresztet és persze a Sas-követ is, pedig tavaly még a nyeregig sem jutottunk el, hiszen ugye már a Kőtengernél visszafordultunk.

Szóval csak elképzeltem az utat, na de azt hányszor? Rengetegszer. A Sas-kőig eljutni nekem maga a Mátrára feltett korona lett volna.

A kis csapatnak, ha nem is naponta, de hetente biztosan felvetettem, hogy menni kéne, vár a Sas-kő és próbálkozzunk újra. Meg is beszéltük, hogy majd ősszel elmegyünk és akkor biztos, hogy nem fordulunk vissza, végig fogunk menni az úton a célunkig. Ki gondolta volna, hogy erre már júliusban sor fog kerülni?

Én nem. 

Én csak a Mátrát javasoltam a két naposra tervezett kirándulásunkhoz, de közlekedési és egyéb logisztikai nehézségek miatt eszembe sem jutott, hogy Kékestetőig menjünk. Eleve úgy beszéltük meg, hogy Mátrafüred-Sástó környékén foglalunk szállást, esetleg Parádon, vagyis egészen lent, majdnem Mátraalján, és hol van ezekhez a Kékes? Jó messze.

Parádóhután találtam szállást, innen tovább Ildikó intézett mindent. Lefoglalta a szobát, majd elkezdett túraútvonalakat nézni. Ő képzett túravezető, tehát tudtuk, hogy jó kezekben leszünk és különben is akárhányszor és akárhol voltunk vele, mindig tudta, merre kell menni, mikor és hol ágazik el az út, és minden ilyesmit. Mi, többiek "túrázásilag" most csak a Parádóhuta határában található Clarissa-forrásig jutottunk a tervezésben, és meg sem fordult a fejünkben, hogy annál messzebb menjünk. Hiszen nem elsősorban a túrázásért megyünk most, hanem csak úgy együtt lenni, jókat nevetni, este szalonnát sütni és egyszerűen élvezni a Mátrát, ha lehet, akkor minél kényelmesebben. Majd ősszel lesz Sas-kő is.

Enni-és innivalót itthonról viszünk, minden más elérhető lesz a szálláson. Egyéb szervezési feladatok híján nem is beszéltünk a kiruccanásunkról az indulás előtti napig. Akkor viszont felgyorsultak az események. Ildikó átküldött három túraútvonalat és amikor megláttam, hogy mindhárom a Kékestetőről indul és a cél legyalogolni Parádóhutára, két útvonal pedig érinti a Sas-követ is, fordult velem egyet a világ.

Te jó ég, hogyan?

Kékestető és Parádóhuta távolsága nagyon sok. Több, mint amennyit gyalogosan vállalhatónak tarthatunk. Kékestetőtől a Sas-kőig is jó nehéz lenne az út, nemhogy egészen Parádóhutáig. És ha tavaly a Sas-kőig nem bírtuk, hogyan is bírhatnánk most egy tízszer hosszabb gyalogtúrát? Az erőnlétünk biztos nem lett jobb tavaly óta.

De túravezetőnknek mindenre van válasza, erre is volt: felvitetjük magunkat kocsival Kékestetőre és onnan lesétálunk, mégpedig a meredek lejtmenetet egy másik úttal kiváltva.

Lesétálunk. Lesétálunk. Csak lesétálunk, ízlelgettem a szót.

Jó, jó, de mennyit kell menni?

Tíz kilométernél nemigen lesz több.

Ha valaki, akkor én nagyon akartam a Sas-követ, viszont nem nagyon láttam, hogyan fog ez menni nekünk. Edzettségi és egyéb állapotainkat tekintve két-három kilométer a maximum, amit zokszó nélkül kibírunk, de ha a túravezetőnk mondja, akkor természetesen nekivágunk, majd lesz valahogy.  Az biztos, hogy ha egyszer nekiindulunk, történjen bármi, ő levisz bennünket a hegyről. 

És így is lett.

Július 16-án reggel fél 7-kor indultunk. Egyikünk férje vállalta, hogy elviszi a csapatot kocsival Parádóhutára, ahol átvesszük a kulcsokat, majd egy gyors lepakolás után fel is visz minket Kékestetőre, ahonnan ő hazaindul, mi pedig elindulunk vissza a három túraútvonal közül valamelyiken, hegyen-völgyön át lefelé, egészen a parádóhutai szállásunkig. Hogy melyiken, arra túravezetőnk azt mondta, a helyszínen majd meglátjuk. Egészen a kékestetői adótoronyig nem volt tehát biztos, hogy pont a Sas-kő felé fogunk menni, de nagyon erősen reméltem, hogy így lesz, ha már a Clarissa-forrással nem elégedtünk meg és itt vagyunk hazánk tetején, úgy is mondhatjuk, hogy szinte a Sas-kő kapujában. 

És így is lett.

A terv: a Sötét-lápa nyergen át az Erzsébet keresztig megyünk, onnan a Béka-kő érintésével a Sas-kőre, majd a Disznó-kőhöz, aztán a Szállás-hegy oldalában haladva lesétálunk Parádóhutára.

Mondom, lesétálunk.

Ahogy én azt oly' sokszor az Alföldről elképzeltem. Ezt az útvonalat akkor még nem láttam át és nem is nagyon értettem még a térképen sem, de a hívószavak, mint pl. Sötét-lápa nyereg és Sas-kő, a végletekig fokozták túrázó kedvemet, és nem csak nekem.  

Megvolt  a közös fotónk a Magyarország legmagasabb pontját jelző kőnél, majd az ún. északi sípályán elindultunk a Kékesről meredeken lefelé. Az már tehát biztos volt, hogy a Kőtenger utáni meredek szakaszt ki tudjuk kerülni, és azzal az ún. fenti úttal csak a Sötét-lápa nyeregben fogunk találkozni. Megvolt tehát a kerülőút a nyeregig.

Néhány száz méter igen meredek sípályás útszakasz után jobbra fordulva rátértünk a sífutó pályára, ami ilyenkor, szezonon kívül tulajdonképpen egy széles és csaknem nyílegyenes erdészeti út. Amikor idáig elértünk, már biztos volt, hogy nem fordulhatunk vissza, mert lefelé még csak-csak le tudtunk jönni a meredek sípályán, de visszafelé teljesen kizárt, hogy fel is másszunk rajta.

A sífutó-pálya kellemes, erőlködés nélküli séta-szakasz volt. Gyönyörködve néztünk jobbra fel és balra le a meredek hegyoldalra, a hatalmas bazaltkövekre. Mintha éreztük volna, hogy most kell élni a mának. Mintha éreztük volna, hogy később nem nagyon lesz alkalmunk jobbra-balra bámészkodni, még előre se nagyon, mert folyton a lábunk alá kell majd néznünk a szűk ösvényeken, a kiálló gyökérdarabokat, a kidőlt fákat és a kisebb nagyobb köveket kerülgetve.

Ezt akkor még nem is sejtettük.

Csak szívtuk a kristálytiszta hegyi levegőt és élveztük az árnyékot, amire nagyon vágytunk az alföldi meleg után és úgy éreztük, hogy minden adott ahhoz, hogy vállon veregessük magunkat, mert bevállaltuk ezt az utat, de persze tudtuk, hogy ennek nincs még itt az ideje, hiszen a tíz kilométerből eddig mindössze ötszáz méternyit tettünk csak meg és hát bizony a java még előttünk áll. Egymást viszont azzal a nyilvánvaló illúzióval biztattuk így ötszáz méter után, hogy a túra legnehezebb részén már biztosan túl vagyunk.

Ugyan nekem a térdem, egyik túratársamnak pedig a bokája már a Sötét-lápa nyeregnél tartott első megpihenésünknél kisebb-nagyobb szurkálásokkal jelezte, hogy elég lett volna nekünk az a Clarissa-forrás ott a falu határában, de rendületlenül mentünk tovább, mert tudtuk, hogy innen már csak egy út van előttünk: az előre. 

(folyt. köv.)