Ezen a térképen (forrás: kekesteto.hu)  jól látható, hogy merre jártunk. A Start jeltől indultunk, de nem a kék jelzésen, mint tavaly, hanem az Északi sípályán. Addig ereszkedtünk lefelé, amíg a sípályát keresztezte a szaggatott vonallal jelölt sífutó pálya. Innen jobbra fordulva a sífutón mentünk tovább a Sötét-lápa nyereghez és ide ér ki a kék jelzésű út is. Vagyis nem tévesztettük el az utat tavaly, az az út is idevezetett volna: a térképen a TV-torony mögötti első kék jelzés után piros betűvel olvasható, hogy "meredek szakasz", ez a Kőtengert jelzi, ahonnan tényleg nagyon meredek lett volna tovább az út és mi ott akkor vissza is fordultunk. 

Most viszont másik úton tehát, de eljutottunk a nyeregig. A nyereg után nem sokkal elhaladtunk az Erzsébet-kereszt előtt, majd, ahogyan az előző részben írtam, hirtelen ott magasodott fölöttünk a Sas-kő, amit sikeresen megmásztunk és ott álltunk a (számunkra legalábbis) Világ Tetején.

A biztonságos, korlátokkal körülvett Sas-kőről kimentünk a nyitott észak-keleti nyúlványra és a Kis-Sas-kő nevű déli kilátóhelyre is. Kimentünk, ezt így helyes mondani, ugyanis mindkét kilátóponthoz egy nagyon "kitett" részen át lehetett eljutni. "Kitett", ezt olyankor mondjuk, amikor nincs semmi kapaszkodó,  vagyis minden oldalról védtelen az út és csak a saját egyensúlyérzékünkben bízhatunk. Az ilyen részeket el kell kerülni, de nem akkor, amikor életünkben először eljutottunk végre a Sas-kőre.  Így aztán nagy levegő, kifúj és gyerünk. Az óriási köveken nagyon óvatosan lépkednünk, de olyan magasan voltunk és olyan meredek mélység volt előttünk, hogy úgy is érezhettük, mintha a semmin lépkednénk.

A panoráma fantasztikus volt fent, de alig valami biztonságérzet-félével a lábunkban nem sokáig élveztük. Most, itthonról  persze már azt mondom, hogy le kellett volna ülni az egyik kőre és onnan csodálni a szó szerint szédítő kilátást, de igazság szerint én például megfordulni is alig mertem a köveken, nemhogy leülni. Főleg, hogy utána az ülésből fel is kell tápászkodni. Ha a nyugtalan térdeim engednék a szépen kivitelezett leülést és felállást, biztos leültem volna, így viszont csak álltam és őszintén csodálkoztam, hogy csak egyszer fordult meg velem a világ. 

Most is azt mondom, hogy utólag nézve a Sas-kő alatti szakaszig sétautunk volt. Az út, ami ezután következett,  sokkal, sokkal nehezebb volt és nem azért, mert már fáradtak voltunk, ugyanis  bármilyen hihetetlen, nem voltunk azok, hanem mert nagyon hosszú volt. Tulajdonképpen a Sas-kőig még az út negyedét sem tettük meg és ha ez nem is sokkolt bennünket, azért egy kicsit elgondolkodtatott. Már elhagytuk a kora délutánt és úticélunkhoz, Parádóhutához képest még szinte sehol nem tartottunk.

Bírjuk?

Ez nem is lehetett kérdés, nem is tettük fel talán még magunkban sem, mert egyszerűen bírni kellett. Vissza nem fordulhattunk és tíz kilométer az mégiscsak tíz kilométer, ugye.

Az Alföldön tíz kilométerre van tőlünk a következő település és eszünkbe sem jutna odáig elgyalogolni. A hegyen való gyaloglás viszont más, és nem csak azért, mert ott túrázásnak hívjuk. A hegyen megyünk előre, egyik fától a másikig, egyik kőtől a másikig, egyik kidőlt fatörzsön átmászva, a másikat megkerülve, és fel se nagyon merünk nézni a lábunktól, nehogy felbukjunk, ha pedig felnézünk, csak a következő fát látjuk.

Vagy a sziklát.

Vagy mindkettőt.

Vagy, ahogy haladunk, bokánk és térdünk perspektívájából a csillagokat.  

De nézzük inkább tovább a térképet. A Sas-kőtől a Disznő-kőig végig lefelé kell haladni, a valóságban ez azt jelentette, hogy sokat le, kicsit fel, sokat le, kicsit fel és így tovább. A meredek hegyoldalban olyan keskeny ösvényen lépkedtünk, amin épp csak elfért a lábunk. Hatalmas erdőség volt felettünk és alattunk, égig érő fákkal és akkora sziklákkal, hogy az csak na, és  egyik-másik óriási kő olyan bizonytalanul állt ott, mintha csak egy billentésre várna és már gurulna is lefelé. Bele sem mertünk gondolni (de azért egy kicsit mégis), hogy mi történne, ha megindulna. 

És mi történne például, ha eleredne az eső?

Mi történne, ha hirtelen vihar támadna?

Ha fent ragadnánk a hegyen?

De ilyen és hasonló gondolatoknak és főleg beszédtémának nincs helye a hegyen. Gyerünk tovább!

A Sas-kőtől a Disznó-kőig majdnem annyit kellett menni, mint Kékestetőtől a Sas-kőig, csak itt jóval nehezebb körülmények között. Egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre ültünk le pihenni. Túravezetőnk fel is hívta a figyelmünket, hogy a "15 perc gyaloglás utáni 15 perc pihenőidő" igényekkel nehezen látja tarthatónak, hogy időben leérjünk a szállásunkra. 

Időben.

Már nem mondtuk ki, hogy ez hány órát jelent, mert azt itt már csak homályosan láttuk. 

Nehézségeink ellenére nagyon sokat nevettünk és bár lassan haladtunk, igazán nem tartottunk semmitől. Mentünk, gyalogoltunk, meg-megálltunk, vándoroltunk a Mátra vadregényes északi, emberek által alig járt oldalán valami olyan büszkeséggel, hogy nahát, ez igen.

Mert tényleg igen! Ez igen! 

A Disznó-kőből nem sokat láttunk, mert mikor odaértünk, már csak ráültünk és ráfeküdtünk (...). Hogy valóban vaddisznó alakú volt? Lehet. Hatalmas sziklatömb volt, az igaz, de a ki-és rálátást eltakarták a fák, ahol pedig nem takarták, oda nem is vágytunk kimenni. Hedonista módon csak ültünk, végtagjainkat masszíroztuk, feküdtünk, nevettünk és ettünk.

Még mindig nyugodtak voltunk, túravezetőnk magabiztossága átragadt ránk. Biztos, hogy innen már tényleg csak lefelé fogunk menni, a lábnyomnyi ösvény is hamarosan ki fog szélesedni és kicsit gyorsabb tempót tudunk majd felvenni.

Pontosabban kicsit gyorsabb tempót kell (!) majd felvenni.

Majd. De előbb még ültünk, feküdtünk, pihentünk és ettünk tovább. Ami ezeken kívül a Disznó-kőnél történt, arról örök hallgatást fogadtunk. Vagy csak akartunk? Nem is tudom, de én most a történteket ezennel ötven évre titkosítom.  Legendás diszkrécióm tehát tiltja, hogy megírjam, de annyit azért elárulok, hogy nevettünk, nagyon nevettünk ott fent, 830 méter magasan. Csoda, hogy nem gurultunk le onnan.

A Disznó-kőtől lefelé a Markazi-kapu elágazásnál a sárga jelzést követve balra kellet fordulnunk és kb. ennél az elágazásnál lehettünk a teljes utat tekintve olyan félúton. A Szállás-hegy oldalában az ösvény tényleg valamivel szélesebb lett és az erdő is megváltozott, nem volt már olyan sűrű és sötét, mint feljebb. Hatalmas fák voltak itt is, de az utat már bokrok, cserjék és újabb élményforrásként csalánosok szegélyezték, dúsabb lett az aljnövényzet is, tudtuk tehát, hogy a Disznó-kőtől egészen jól leereszkedhettünk már.

Telt-múlt az idő, a nappali fények kezdtek egy picit halványulni - nem mondtuk ki, hogy szürkülni, de tulajdonképpen mondhattuk volna - , és még négy-öt kilométer állt előttünk, annak egy része ugyan szinte sík terep lesz, na de azon is gyalogolni kell! 

Gyalogolni, gyalogolni, gyalogolni.

Vagy mégsem?

(folyt.köv.)