Amikor életemben először megérkeztem a Magas-Tátrába, tizennyolc éves voltam. Este volt már, szinte teljesen sötét és csak a busz fényszórói által megvilágított fenyvesekből észleltem alig valamit. Tátralomnic település alatt az eurokempingben vertünk sátrat, gyorsan elhelyezkedtünk és a hosszú út után azonnal el is aludtunk. Az, hogy Magas-Tátra, nekem nem sokat mondott akkor még. Nyilván egy magas hegység a sok közül (mintha olyan sok lenne itt Európa közepén), magasabb a Bükknél és még a Kékestetőnél is. Ezzel érkeztem meg a Tátrába és így  aludtam el a sátorban, akkor még nem tudtam, hogy a Tátra lábainál.

Emlékszem, reggel, a júliusi verőfényes napsütésben arra ébredtem, hogy megfagyok.

Vagy már meg is fagytam.

Ez a "megfagyok a Tátrában" érzés végig kísérte mind a kilenc alkalmat, amit azóta sikerült az imádott Tátrámban eltöltenem, de ettől függetlenül szerelembe estem, első látásra. Reggel, mind a tizennyolc naív évemmel ugyanis kibújtam a sátorból elgémberedve a hidegtől, és első pillantásom a napsütésben csillogó, 2634 méter magas Lomnici-csúcsra esett. A hegy majdnem a sátor elől kezdett hirtelen magasodni, mintha a síkságból emelkedne ki, ami egyébként majdnem így is van, és egészen az égig ért.

Biztos, hogy az égig ért. Nem is lehetett másként, ezt az Alföldön felnőtt és eddig csak Mátrát és Bükköt látott ember megingathatatlan bizonyosságával tudtam. 

Ekkora hegy eddig csak a mesében volt és most ott álltam gyakorlatilag a lábainál.  Az a csodálat, az a szemkápráztató gyönyörűség, amit ott és akkor, abban a tíz ott töltött napban a hegyek között, a vízeséseknél és a gyalogtúrákon átéltem, megpecsételte a vágyaimat. Mert attól kezdve nem vágytam máshová, csak a hegyek közé.

A Magas-Tátrába.

Eljegyeztem magam vele.

Pedig a Tátra akkor sem és aztán a további kirándulások, túrázások során sem adta könnyen magát. Végtelenül sok, verejtékes gyaloglás emlékét őrzöm, amelyeken ma már büszkén mosolygok, de akkoriban talán még sírtam is a szinte végkimerüléses fáradtságtól. A Tátrában ugyanis úgy van, hogy az embernek a szépséges kilátásért nagyon be kell menni a hegyek közé. Nem elég a Csorba-tó partján megállni, ahol megáll az Electricka nevű tátrai villamos is.

Aztán a hegyek között is rengeteget kell gyalogolni tovább és persze mindig felfelé, egyre feljebb, aztán vissza lefelé, fáradtságos, verejtékes, végtelennek tűnő hosszú órákon át, ami nem monoton, mert páratlan panoráma kíséri, de az igazi panoráma mindig az út végén vár. 

A magamfajta az út végén kimerülten lerogy a földre, hálát ad az Égieknek, hogy eddig  kibírta és kéri az erőt a visszaútra is. 

Vannak azonban jó sokan, akiknek ott kezdődik csak igazán a túra, ahol én megfáradtan lerogyok. Ők a nagyok, az igaziak. Ők nem elégednek meg a csúcsok felé vezető negyed-, vagy jobb esetben félúton azzal, amivel én. Ők még feljebb mennek, egészen a csúcsokig.

Két olyan csúcsot tudok a Tátrában, ahová mászótudás és felszerelés nélkül fel lehet menni. Az egyik a Kasprowy-csúcs (1987méter). Ide én is felmentem olyan huszonöt évvel ezelőtt (és olyan huszonöt kilóval kevesebbel), de ne kérdezd, hogyan. Maradjunk abban, hogy engem az alföldi útitársaimmal együtt a szlovák túravezetőnk gyakorlatilag felhajtott oda. Útközben kb. százszor megfordult velem az egész Tátra és legalább ennyiszer akart kiugrani a szivem, de fent a panoráma mindenért kárpótolt, annyira, hogy újra vállalnám a vért és a verejtéket érte.

A másik a Rysy-csúcs (2499 méter). Én nem, de családi túravezetőnk felment ide is. Ő és más tapasztalt túrázók is azt mondják, hogy aki nem volt a Rysy-n, az nem is látta az igazi Tátrát. Elhiszem, de én oda soha nem lettem volna képes felmenni, se huszonöt évvel ezelőtt, se huszonöt kilóval vékonyabban, se sehogy. Így hát maradok a saját élményemnél és azt mondom, hogy amit én láttam, az nekem maga a Tátra Tátrája. A szerelmem. És lehet egy szerelmet megmagyarázni? Na ugye.

Akármennyire is elfáradtam mindig, akármennyire is kivette az erőt belőlem mindig a Tátra, visszavágytam és amikor csak tehettem, vissza is mentem. Minden évszakban voltam már ott és minden alkalommal az égig érő  csodát kerestem, de teljes pompájában mégsem találtam meg. Volt, hogy csak egy kis része mutatta meg magát a felhők takarásából előbújva, volt, hogy hó borította, olyan is volt, hogy éppen eső áztatta, de az én vágyam csak hajtott, űzött, mert tudtam, hogy az égig érő hegyek ott vannak. 

Életem egyik szerencséje, hogy egyszer eljutottam Svájcba, ahol a négyezer méter magas hegyek között is túrázhattam. Akkor ott, én bizony, mit szépítsem, megcsaltam a Magas-Tátrát, mert szerelembe estem az Alpokkal, de ami fájóbb, meg is tagadtam a korábbi érzéseimet. Hűtlenségem elnyerte büntetését, mert attól kezdve sem Svájcba nem jutottam el újra, sem a Tátrába. Az Alpokba ugyan nem is vágytam már, az csak egy románc volt, egy fellángolás, mert hamar beláttam, hogy az nem az én hegyem, nem az én világom, ott én csak szegény rokon lehetek, de a Tátrába annál jobban, sőt, mindennél jobban visszavágytam. 

Úgy alakult, hogy legalább tízszer jártam a Tátrában, aztán több évnyi kihagyás és reménytelen epekedés után újra adódott egy kihagyhatatlan lehetőség. Mehetek a Magas-Tátrába! Ezt ugyan minden (igen, minden egyes) nyáron reméltem, de valahogy nem volt meg hozzá a kellő családi támogatás. Akkor viszont a barátnőmnek vetettem fel,aki azonnal rácsapott. 

Persze, menjünk, miért ne! Szinte azonnal kiválasztottuk az időpontot, lefoglaltuk a szállást egy jó kis panzióban, kivonatoztunk nem is tudom, hány átszállással Tátralomnicra és október közepén a félig havas, félig jeges Tátrában végre újra széttúrázhattam magam. Annyira elfáradtam, hogy a visszaúton Kassán, bár lett volna idő  egy kis városnézésre és a pályaudvarról el is indultunk gyalog, de kb. száz lépés után megfordultam és azt mondtam, hogy egyetlen lépést sem megyek tovább. Önsorsrontóan visszamentem a pályaudvarra, ráültem a csomagokra és vártam a túratársamat meg a vonatot. Ekkor voltam olyan ötven éves. 

Minden erőmet kivette akkor a Tátra. Én feltártam neki minden gyengeségemet, minden esendőségemet, de ő mégsem kegyelmezett, nem mutatta meg magát teljes pompájában, úgy, ahogyan tizennyolc éves koromban szerelembe esésem idején. De én csak annál jobban vágytam rá és itthonról, kellő pihenés után már úgy éreztem, akár a Rysy-re is felmennék, csak menjünk már.

Hat év telt el az utolsó alkalom óta és a vágyam nem csitult. Továbbra sem telt el úgy nyár, hogy ne mondtam volna, hogy menjünk.

Az idén június elején, amikor tervezgetni kezdtük a nyári szabadságot, szokás szerint újra a Tátrával kezdtem. Úgy foglalnék valahol Tátralomnic környékén szállást egy pár napra, sóhajtottam. 

Tudod mit? Foglalj! Ez volt a válasz és én gyorsan foglaltam is.

Így esett, hogy az idén nyáron augusztus első hetében a Magas-Tátrába mehettem és végre, végre azt láttam, amit negyven évvel ezelőtt, tizennyolc éves koromban. 

A Tátra tényleg az égig ért és az idő csak még szebbé tette. Most végre megmutatta a tizennyolc éves koromban látott leggyönyörűbb arcát, megmutatta magát teljes pompájában. Igaz, nem mentünk fel a Rysyre, persze, hogy nem, de így is erőnkön felül rengeteget gyalogoltunk és másztunk, és most, amikor fáradozásunk jutalmaként végre a Poprádi-tó fölött kinyílt előttem a panoráma, úgy éreztem, az én első szerelmem szebb, mint valaha. 

(Folyt.köv).