Deres már a határ. A dal szomorú, én viszont most nagyon örülök az esőnek, ködnek, dérnek és majd a hónak is. Ez az én kedvenc időm, de csak időjárási szempontból. A bánat és a keserűség, mint az otthongondozás  törvényszerű (?) kísérői, lassan már három hónapja hű társamul szegődtek és nem akarnak tágítani mellőlem. Jól érzik magukat velem, én pedig mintha még táplálnám is őket. Mintha hízlalnám, mintha növeszteném, pedig nem akarom. 

Önsorsrontás ez, kérem szépen, jelentsen ez bármit is. Sosem hittem a csoportos pszichoterápia erejében, de most szívesen leülnék hasonló helyzetben lévő sorstársakkal, mert szemtől szemben szeretném látni, hallani, hogy éppúgy küszködnek, ahogy én. "Jólcsináló" otthongondozók kíméljenek.

Deres már a határ, őszül a vén betyár,
Rá sem néz már sohasem a fehérnép.
Nem is vár több nyarat, senkije se maradt,
Egyetlenegy hű társa:a szegénység...
Más se kell az egész világból,
Csak egy pipa, meg egy pohár bor!
Deres már a határ, őszül a vén betyár,
Rá sem néz már sohasem a fehérnép...

Deres már a határ, sose bánd vén betyár,
Akad még az őszi erdőn virágszál.
Bár a nyár elszaladt, egy szív tiéd maradt,
Kivirulna, ha reája találnál.
/:Van az úgy, hogy egy szál virágtól,
Tavasz lesz az egész világból.
Deres már a határ, sose bánd vén betyár,
Nyílik még az őszi erdőn virágszál...

(Lehár Ferenc - Innocent Vincze Ernő: Garabonciás diák c. operettjéből)