"Hé, soha ne félj, hogy odasodor a szél, ahol jó!
Hé, ha valami van, de nem az igazi még, ne remélj!
Lesz még rosszabb." (Geszti Péter, Szentmihályi Gábor)

Vajon lehet-e valami reményt keltő és reménytelen egyszerre?  Szerintem nem. Ha a Remény találkozik a Reménytelenséggel, nem üdvözlik egymást és nem nyújtanak baráti jobbot, inkább bizalmatlanul méregetik egymást, felmérik az erőviszonyokat, aztán az egyikük marad, a másik elballag. Az erősebb marad, a gyengébb elmegy. Nem ütköznek, nem mérkőznek, egyszerűen csak megérzik, melyiküknek lehet itt és most tere, fölénye, befolyása és hatalma. Az ember csak annyit tehet, hogy hagyja, játsszák csak le ezt nélküle. Nem befolyásol, nem manipulál. Néző lesz a saját életében. Történjen, aminek történni kell. Feltartja a kezét, megadja magát. 

Akár a Remény marad, akár a Reménytelenség, lesz az embernek pár mosolygós vagy szomorú órája, aztán elmúlik. Tartósan egyik sem költözik be a helyére (az vajon hol van?), hanem jönnek-mennek, nem bírják hosszan egy helyen.

Hosszan? Ez mit jelent? Nálam a Reménytelenség tanyát vert már lassan három hónapja, és a Remény csak pillanatokra mutatja meg magát, aztán elkullog, mert meg sem próbálja most legyőzni a Reménytelenséget. Az  most túl erős, ugyanis én táplálom. A Remény pedig elmenekült jó messzire, de visszajön, ugye?

Ugye? 

Két nap múlva vége lesz a kedvenc hónapomnak. Az erdő aljnövényzete harsogó zöld, de a fák megmutatják az igazságot a kedvemre való ködös nyirkosságban. Még két nap és itt a tél, amit nagyon szeretek. Ha rajtam múlna, az év csak október végétől március végéig tartana, a többi hónapot átaludnám, vagy inkább javasolnám kitörölni még a naptárból is.