Nem lehet mindenre azt mondani, hogy "jóvanazúgy".

Nem nézőpont kérdése például, hogy tavasszal a kerttel és a kerítéssel valamit kezdeni kell. Most, hogy a fürdőszoba felújításával kész lettünk és egy padlótól-mennyezetig való teljes áttakarítás után ragyog az egész ház, a lelkiismeretem a terasz és a kert felé fordított. Fordíthatott volna ugyan a glettelt falszakaszok felé is, mert a kőműves mondta, hogy ő nem ér rá lefesteni, hívjunk az egész helyiséghez festőt, de úgy néztem rá, hogy megsajnált és legalább a glettelést megcsinálta, mi pedig megvettük a festéket, hogy majd akkor na, de a glett száradása után azt mondtuk, hogy "jóvanazúgy". Mint mindig, minden. 

"Jóvanazúgy."

A terasz és egy szakaszon a járda a kőművesek felvonulóterülete lett és az is maradt. Ők elmentek (egyébként pontos, megbízható emberek és kitűnő munkát végeztek), a sitt pedig itt maradt a megkezdett falazó-ragasztó és egyéb kimaradt anyagokkal. A sittnek találtunk helyet, már csak oda kellene hordani, a téglákat megtartjuk, már csak le kellene róluk vakarászni a maltert, az egyebeket pedig már csak el kellene vinni a testvéremhez, aki fel tud mindent használni. 

Kellene. Addig, amíg ezeket nem tesszük meg, nézzük inkább a kerítést.

Vagy inkább ne. Ne nézzük. 

Legyen a kert.

Nagyon szeretem a kertünket. Az én ötleteim és kettőnk várható teherbírása alapján alakítottunk ki mindent, tehát a legfontosabb szempont az volt, hogy ne a munka domináljon, ne nagyon kelljen csinálnunk vele semmit, csak élvezni a sok zöldet magunk körül. Az idén lesz huszonöt éves a pici csodazöld édenkertünk, és a tervünk sikerült: a bokrok metszésén, valamint az egyetlen, évelő virágokkal beültetett virágágyásunk évi kétszeri kigyomlálásán kívül semmi egyéb teendőt nem igényel, és még füvet nyírni sem lehet, mert a bokrok teljesen összeérnek. Tulajdonképpen egy dzsungel lett az egész, ahová mi sem férünk már be, csak két széket tudunk bepréselni egy kb. másfél négyzetméternyi szabad területre és kész.

Ez a kert nem használatra készült, hanem gyönyörködésre, és arra tökéletesen alkalmas. A teraszról rálátni az egészre és ahányszor lenézek a birodalmunkra, annyiszor veregetem vállon magam, hogy így alakítottuk ki és nem másként. A huszonöt év alatt ugyanis sem az időnk, sem a kedvünk, sem a teherbírásunk nem lett több, mint kezdetben volt, vagyis nem is való nekünk másmilyen (értsd: a minimálisnál több törődést igénylő) kert. Nem szeretjük csinálni és nem is nagyon bírjuk, ezt kimondtuk egy párszor, de én azt is kimondtam, hogy nem tudom elképzelni, hogy valaha is elköltözzünk innen, mert lehetetlen, hogy ezt az édenkertet más élvezze, nem mi. 

Nos hát. Soha ne mondd, hogy soha.

Fontolgatjuk, hogy másik városba költözünk. Nem most még, mert amíg a munkánk ideköt, addig nem megyünk, utána viszont mennénk. Lehetőség is van rá, az első lépéseket meg is tettük, vagyis a fontolgatástól a tettek mezejére léptünk. Apró, óvatos lépéssel ugyan, de elindultunk egy új élet kialakítása felé. 

Addig is a kerttel és a kerítéssel kezdeni kell valamit. Tudjuk, mit. A kerítést rábízzuk egy szakemberre, a kerthez viszont mi magunk ragadunk metszőollót majd és ahogy az lenni szokott, öt perc ötletszerű, hirtelen felindulásból elkövetett impulzív metszegetés után abba is hagyjuk azzal, hogy "jóvanazúgy". 

Egyébként meg tényleg jól van.