A nagy szélviharok után lecsendesedett minden,  a berobbant tavasz kisöpörte a telet és most már csendben teszi tovább a dolgát. Az erdőben is csend van, leszámítva a madarak örömujjongását. A ragyogó napsütésben ragyog minden. A talajszinten csupa zöldet látok magam körül, virágzó kék és fehér ibolyákkal, és ha átnézek a fák között a napfény felé, már a lombokon is pattannak a rügyek. Itthon a kertben is napról napra látom a változásokat, minden rügyezik, virágzik vagy egyszerűen csak egy éjszaka alatt több centit nő.  Zöldül és fényesedik a világ körülöttem.

Mindeközben éjjel marad a sötétség, vagy ne legyek ennyire negatív, a fénytelenség. A fénytelen félelem.  Valamelyik éjjel két álmom is volt. Reggel, amikor felébredtem és elmeséltem a férjemnek, még tökéletesen emlékeztem az álomképekre, úgy tudtam mesélni, mintha filmet láttam volna. Csakhogy itt, ezekben a filmszerű álmokban én voltam a főszereplő. Ahogy meséltem, újra átéltem a félelmet, leizzadt a tenyerem is, de bármennyire is felzaklató volt, mindenképpen el akartam mesélni, hogy szabaduljak tőle. 

Nem sikerült. Még most is pereg előttem mindkettő. 

Nem fogom részletesen elmesélni, hosszú lenne, de annyit mindenképpen, hogy nagyon magasan, legalább kétszáz méteren feküdtem egy  betonból készült valamin, teljesen egyedül voltam és tudtam, hogy nem lehet innen lemenni egyedül, még segítséggel sem. Helikopterrel értem jöhetnek, de oda is majd fel kell másznom úgy, hogy most meg sem merek mozdulni. Nem épület volt, nem torony, tulajdonképpen nem is volt semmi, ami tartotta volna a betontetőt. Olyan volt, mintha ez a beton és rajta én, csak  úgy lettünk volna ég és föld között. Feküdtem a betonon, nem mertem fel sem állni és megmozdulni is csak a hátamon csúszva mertem, de abban biztos voltam, hogy valahogy innen le kell jutnom. Volt egy kötéllétra, nem láttam ugyan, mert nem mertem a betonlap szélére kicsúszni, de tudtam, hogy ott van valahol és csak azon juthatok le, de fel kell volna állnom ahhoz, hogy elérjem, és ez lehetetlen volt.

Aztán egyszer csak, már lentről, a biztonságos talajról figyeltem, ahogy sok embert mentenek a betontetőről lefelé és a mentés módja is eléggé biztonságos volt. Hogy én hogyan jutottam le? Nem tudom.  

A másik álmomban is egyedül voltam, a családom már egy hajón várta az indulást és engem, aki elmentem megvenni a jegyeket. Mindjárt indul a hajó, ezt tudtam, folyton az órát néztem, de hosszú volt a sor és lassan is haladt. Le fogom késni, elmegy a hajó, le fogom késni, el fog menni a hajó, ezt ismételtem egyre nagyobb pánikban. Már majdnem rám került a sor, amikor elővettem a pénztárcámat és láttam, hogy nincs benne elég pénz. Álltam a sorban tovább, a csodára vártam vagy nem is tudom. Senkinek nem szóltam, hogy segítsen, pedig tudtam, hogy segíthettek volna, hiszen a családomnál van pénz, itt a sorban állásnál pedig mindenki az útitársam, együtt fogunk utazni, és a hajón vissza tudom majd adni. Nem mertem senkinek elmondani, nem mertem segítséget kérni. A pénztárhoz érve a bankkártyámat adtam oda, pedig tudtam, hogy már lejárt, azon nincs egy fillér sem. Vissza is kaptam azzal, hogy hozzam a pénzt, addig félreteszik nekem a jegyeket. Mindenki végig szótlanul nézte és hallgatta a kínlódásomat, és senki nem segített. 

És tudtam, hogy a hajó azonnal indul.

Rohantam a hajóhoz, a családomhoz a pénzért, rohantam, ahogy tudtam, de nagyon messze voltam tőlük. Hirtelen odaértem, felszálltam a hajóra, hogy megkeressem őket, és amikor megláttuk egymást, akkor fel is ébredtem. 

Ebben az álomban is egyedül voltam. Problémát kellett volna megoldanom, de én csak vártam, hogy majd valami történik, segítenek rajtam vagy megoldódik a helyzet magától is, valahogy majdcsak lesz, és tényleg megoldódott valahogy, csak éppen pont a megoldást nem álmodtam meg. 

A tanulságon lehet gondolkodni még, egyelőre arra jutottam, hogy van megoldás akkor is, ha úgy tűnik, hogy nincs. Az biztos, hogy a hajón jegy nélkül utaztunk.