Moliére műveit nagyon szerettem már a gimnáziumban is, később is vissza-visszatértem hozzájuk, hogy néhányat újra elolvassak. A fösvénnyel kötelező olvasmányként találkoztam. Akkor olyan alaposan feldolgoztuk az irodalom órákon, hogy nem akartam még egyszer elolvasni, és talán még érettségi tétel is volt, de erre nem emlékszem már. Arra viszont igen, hogy milyen régi vágyam volt egy Moliére-színművet színpadon látni.

Erre, életemben először, most volt alkalmam. A fösvényt a szolnoki Szigligeti Színház tűzte műsorára és mikor a színlapon láttam, hogy Mucsi Zoltán játsza Harpagont, duplán is örülhettem, hiszen végre láthatok egy Moliére - darabot, ráadásul Mucsival, akinek nagy rajongója vagyok.Nem is volt semmiféle további kérdésem. Sikerült megrendelnem a jegyeket a bemutatóra, és attól kezdve annyira vártam az előadást, hogy azt el sem tudom mondani. Előkészületként újraolvastam a művet és büszkén állapítottam meg, hogy jól megtanulhattam annak idején, mert szinte semmi lényegeset nem felejtettem el a történetből. Most még alá is húztam azokat a mondatokat, amelyeket örök érvényűnek tartok és vártam, hogy majd visszahallhatom őket az előadáson.

Beültünk a nézőtérre, én ragyogtam. Ilyen a boldogság, amit akkor érez az ember, ha egy álma valóra válik. Egyszerűen előre el voltam ragadtatva. Vártam, hogy a korhű jelmezbe öltözött rizsparókás színészek megjelenjenek a színpadon, élükön a rizsparókás Mucsi Zoltánnal és vártam a történetet az újraolvasott, már ismerős mondatokkal és szófordulatokkal. 

És akkor, a még összehúzott függönyök előtt megláttam a színpadon egy nagy műanyag kukát. Igen, egy kukát. Egy olyan jó nagy szemétgyűjtő alkalmatosságot, amiben a háztartási szemetet gyűjtjük és amit hetente egyszer rendre kihúzunk a házunk elé, hogy a szemetünket elszállítsák, majd üresen visszahúzunk az udvarra. Még nem kezdődött el az előadás, odaszóltam hát a férjemnek, hogy ott egy kuka és vajon miért, de nem tudtunk erről  beszélni semmit, mert abban a pillanatban felment a függöny és belépett a színpadra Mucsi Zoltán alias Harpagon farmerben és fekete pólóban.

Képzeld csak el Harpagont a színpadon farmerben és fekete pólóban. A hóna alatt szorongatja a kincsesládáját és rémülten keresi a helyet, ahová elrejthetné és ezt a helyet egy toi-toi wc-ben találja meg. Jól olvastad, ott. 

Na.

Azt a csalódást, ami ott és akkor az arcomra ült, nehezen tudtam volna leplezni, de szerencsére nem is kellett, hiszen sötét volt a nézőtér és természetesen nem felém fordult a közönség, hanem előre nézett a színpad felé. Hamarosan színre lépett a többi szereplő is, egytől egyig divatos ruhában, mai korra jellemző kellékekkel, mai szlengben beszélve és képzeld, euroban számolták a vagyont, vagyis nekem is egyértelművé vált, hogy itt nem lesz rizsporos paróka és Moliére szófordulatait sem fogom hallani.

Tíz perc telhetett el az előadásból úgy, hogy én gyakorlatilag duzzogva ültem a helyemen. Becsapottnak éreztem magam, merthogy tőlem, kérem szépen, elvették Moliére-t és ez megbocsáthatatlan, ez skandallum.

Aztán hirtelen nevetségesnek éreztem magam. Mi bajom van tulajdonképpen? Az örök érvényű igazságok örökre érvényesek, nem? A történetet és a szereplőket helyezhetik bármilyen korba és időbe, akármilyen díszletek, jelmezek és kellékek közé, azok elhordozzák a mondanivalót, nem? Hát persze.

És akkor azt mondtam magamnak, hogy tessék megnyílni az újnak. Tessék befogadónak lenni, tessék megnyílni annak, hogy valami máshogyan is lehet jó, mint azt előre elvárnánk. Tessék kíváncsian figyelni, mi fog ebből az egész előadásból kisülni. A gyönyörűen felújított szolnoki Szigligeti Színházban vagyunk (és olyan csokitortát ettünk előadás előtt a színház melletti LIliomfi étteremben, hogy hét nyelven beszélt és nem tagadom, ez jelentősen emelte az este hangulatát), híres színművet látunk, Mucsi Zoltán ott áll a színpadon és attól, mert valami formabontó, még lehet jó.

És akkor hátradőltem és attól kezdve élveztem az egészet. Mucsi remekelt, főszereplőhöz méltón elvitte a hátán a történet, amely egyébként hűségesen követte az eredetit és rendesen pörgött. A szlengbe átírt szófordulatok mulatságosak voltak, a szöveg illett a jelmezhez, a jelmez illett a díszlethez és a darab tökéletesen illett hozzám. 

Örülök, hogy láttam.