Mi marad itt a Földi életben az anyukámból?

A szeretete, az, hogy mennyire, de mennyire szeretett bennünket. Megmarad a gondoskodása, a simogatása, az elolvadó pillantása, ahogyan ránk nézett. Megmaradnak az emlékek. Látom, ahogy nyitja a kaput és örül nekem, szinte repül elém, pedig csak tipegni tud már. Nézi, ahogy eszem, kérdezi, finom-e, elég-e, és biztat, hogy szedjek még. Kéri, hogy maradjak. Integet utánam. Vigasztal, megnevettet és simogat. Egyre gyengülő kezével folyton csak fogja a kezem és szorítva simogatja, mintha egyre inkább az én kezem lenne az, amibe kapaszkodhat és ami még itt tudja tartani őt a Földön.

Nem tartottalak eléggé, anyukám. Abban a négy hónapban, amikor a leggyengébb és a legkiszolgáltatottabb voltál, nem tudtalak eléggé tartani. Aztán kaptál még három hónapot, amikor engem is visszakaphattál, amikor majdnem azt tudtam neked adni, amire mindig is vágytál, de ... de tudjuk mindketten, hogy de... mégsem. 

Amikor elaludt az anyukám, az én gyászom nem indult el. A megkönnyebbülés volt az egyetlen érzés, amit érezni tudtam. Eltelt néhány nap, aztán néhány hét és még mindig nem. Még mindig csak azt tudtam érezni, hogy milyen jó, hogy sokáig élt, milyen jó, hogy sokat voltunk együtt, mennyit nevettünk, jöttünk-mentünk, és milyen jó, hogy nem fájt semmije, nem volt beteg, csak megöregedett és szépen elaludt. Szép halál, mondtam, mintha a halál lehetne szép.

Az én gyászom a hamvak elhelyezése után indult el és azóta is tart és jó, hogy megérkezett. Jó, hogy végre tudok sírni, de még mindig nem tudom beleengedni magam, mert fizikai szinten érzek fájdalmat sírás közben. Fáj, szorít a mellkasom, alig kapok levegőt.  A veszteséget érzem, azt, hogy ő már sosem lesz többé. Nincs és nem lesz már. Az, hogy volt, az emlék lett.

Emlék, amibe most én kapaszkodom. Még látom, ahogy nyitja a kaput, érzem, ahogy megölel, ahogy simogat. Érzem, ahogy szeret, rajongásig szeret, imád engem. Megérintem a könyvet, amit annyira szeretett és olyan jó tudni, hogy ott van a keze nyoma rajta. Megsimogatom a kedvenc fenyőfáját és tudom, hogy egy éve még ott állt előtte, még ott lehet a lába nyoma a fűben akkor is, ha már nem látom. 

A gyászom elindult és szeretném hinni, hogy ő odaátról már nem lát bennünket és nem emlékszik ránk. Ha még kapcsolódni tudna hozzánk, ha még látna bennünket, megszakadna a lelke, hogy már nem lehet velünk. Szeretném hinni, hogy abban a másik létben ő már csak táncol, nevet és énekel. Eleinte abban hittem, hogy ő ott van ugyan, odaát, én meg itt, de a fonalat nem vágta el semmi. Hogy ő fentről lát engem és ha felnézek, én is érezni fogom, még ha nem is látom, de érezni fogom, hogy ott van, mert köztünk örökre megmarad az aranyfonal.

Mert az nem lehet, hogy nekem ne legyen anyukám.

De most szeretném hinni, hogy mégsem így van. Szeretném hinni, hogy nem fogja már a fonalat. Hogy el tudta engedni és el tudott repülni, bele a Fénybe, a Jóságba és a Szeretetbe. Szeretném hinni, hogy ő már nem az én anyukám, hanem egy táncoló királynő. Szeretném hinni, hogy nem látja, ha sírok, vagy ha néha lenéz a Földre, már nem tudja, hogy én ki vagyok.

Mert abba még egyszer belehalna, ha tudná, hogy ő már nem lehet az én anyukám soha többé.