Azért homályos a kép, mert a forróságot is sikerült belefényképezni.

A nyár utolsó, egyben az egyik legforróbb napján a fővárosba utaztam, ott volt dolgom, amit szerencsésen el is intéztem. Az odaúton a vonatban működött a légkondicionálás, de persze érkezéskor a Nyugati-pályaudvaron nyakon öntött a negyven fok. A villamos tűrhető volt, majd a cél előtt várakoznom kellett egy órát az utcán. Ezt az időt tölthettem volna a (feltehetően légkondicionált) Mammutban is, csakhogy odáig el kellett volna gyalogolni a déli hőségben, igaz, csak pár száz métert, de pont ellenkező irányban, mint amerre dolgom volt. Nem a gyaloglással volt bajom, hanem  a hőséggel.

A Mechwart ligetről láttam előző nap néhány fotót és mivel éppen ott kellett leszállnom a villamosról, ezt a szép, virágos, szökőkutas nyugalom-szigetet választottam arra az egy szabad órámra. A hatalmas, árnyas fák alatt ülve a negyven fokot egészen jól elviselhető harminckettőnek éreztem. Ezen a csendes, szines kis szigeten nyugalomra leltem a zajos, szürke és forró fővárosban. A szökőkút hangos csobogása a tengerre emlékeztetett, a színes virágok kavalkádja pedig egyszerűen csodálatos és szemet gyönyörködtető volt. 

A hazaúton viszont tombolni tudtam volna. A vonaton nem volt légkondicionálás, negyven foknál is több lehetett bent. Mindkét oldalon le voltak húzva az ablakok, így legalább járt a levegő, igaz, a forró levegő, de annak is lehetett örülni, mert amikor egy-egy állomáson két percre megállt a vonat, megtapasztalhattuk, milyen az, ha nem jár. 

Itthon azonnal két "léből" zuhanyozás következett óriási hajmosással együtt, majd a klímával jól lehűtött házban a megérdemelt pihenés, de még másnap is úgy éreztem, hogy kályhaként fűtök. Csak azért nem sírtam, mert amiért Budapestre mentem, azt rendben magam mögött tudtam és ennek öröme még a külső-belső szaharai forróságért is kárpótolt.