Van most a bloggerek között egy kihívás, ami arról szól, hogy írjunk minden nap egy bejegyzést a blogunkba. Mivel mostanában, amióta visszamentem dolgozni és emellett még egy fél állást is vállaltam, gyakorlatilag hétközben alig van időm, a hétvégék meg az ide-oda kirándulásokról, mászkálásokról szólnak, meg hát írás tekintetében kicsit el is lustultam, úgy döntöttem, hogy beleállok ebbe a kihívásba.

Akkor hát, lássuk!

November 1.

Természetesen kint voltam a temetőben a drága szüleimnél. 

Délután a férjem szüleinek sírjához mentünk egy másik temetőbe, ott nem volt semmi zsúfoltság, néhány ember volt kint rajtunk kívül.

A szép napsütésben kedvem volt elmenni utána valahová, ki a természetbe, de legalább az erdőbe futni. Tulajdonképpen a futást úgy értsd, hogy gyalogolni-kocogatni-futogatni, csak egyszerűbb úgy írni, hogy futni, merthogy sportnak tekintem, amit ott művelek elszántan és szinte napi rendszerességgel már tíz éve.

Most két napja nem voltam, nem lustaságból, hanem mert nem volt rá módom.

Elcsábítottam a férjemet ma, így aztán velem tartott ő is. Persze nem futni, de legalább kijött velem, és amíg én a szokott távom felét teljesítettem (rá való tekintettel feleztem le a távomat, hogy ne kelljen neki sokat várni rám), az őszi természetet csodálhatta és fotózhatta (volna, ha nem lett volna nála a telefonja, amibe belemerülhetett). De azért mégis csak készültek fotók, a futásom után ugyanis elcsábítottam egy erdei sétára. A lombkorona-sétányra is felmentünk, leültünk ott fent egy padra és a szép őszi napsütésben átöltük egymást, ahogy mindig szoktuk és élveztük, hogy most a saját városunk erdejében kirándulunk, nem a Mátrában és képzeld, nem volt emiatt savanyú a szőlő.

Annyira nem, hogy az erdő után a közeli kertek felé is elmentünk, kocsival ugyan, de lépten- nyomon megálltunk fotózni és gyönyörködni, sőt, eljutottunk egy városszéli kutyaiskolához is. A férjem ugyanis imádja a kutyákat meg persze engem, én meg őt, de én a kutyákat csak távolról, ezért aztán nincs és nem is lesz kutyánk, viszont vele örültem, hogy nézhette az iskolás kutyákat. Sétáltunk még az erdő közelében a játszóparkban is és nagyon jól éreztük magunkat.

Mi egyébként bárhol vagyunk, bármit csinálunk, süt rólunk, hogy nemcsak nagyon jól tudjuk érezni együtt magunkat, hanem nagyon szeretjük is egymást.

És képzeld, ez így van már 32 éve!