Anyukám kórházban aludta magát át a másik világba. Ezt kezdettől fogva így hittem, így mondtam, így beszéltem róla másoknak. Elaludt. Szépen elaludt, mondtam ezt úgy, hogy nem tudhattam, tényleg így volt-e, mert nem voltam ott, nem láttam.

Csak mostanában lettek nagyon szomorú gondolataim a halála körülményeiről. Öt napig feküdt a Covid fertőzése miatt, nem evett, nem ivott. Valószínű, hogy csak pillanatokra eszmélt fel. Az utolsó napon meg tudtak vele itatni néhány korty folyadékot és akkor már rásegítés nélkül tudott lélegezni is. Vajon mit érzett? Fizikai értelemben nem fájhatott neki semmi, ebben biztos vagyok. De vajon voltak-e éber pillanatai? Keresett bennünket? 

Ugye nem? Ugye nem ébredt fel? Ugye nem érezte, hogy ezek az utolsó napjai, órái? Ugye nem tudta, hogy el fog menni?

Ugye tényleg átaludta magát oda, ahol most van?

Anyukám. Anyukám. Anyukám.