Ma gyalog jöttem haza a munkából és ezzel ugrott a futópálya lehetősége is, amire pedig nagyon vágytam már, hiszen két napja nem voltam kint az erdőben.

Útban hazafelé forgalommentes kis utcákon jöttem, jó mélyeket szippantottam a tiszta levegőből és figyeltem a fákat, a lehullott faleveleket, a nedves füvet, egyszóval mindent, aminek a természethez köze van. Megmártóztam a novemberi szépségekben.

A házunkhoz közeledve a tűztövis bokrunk északi oldalát láttam meg először, pontosabban az ott virító narancssárga bogyókat. Nem arról szoktam érkezni, hanem ellenkező irányból, így aztán a bokor északi oldala szinte ismeretlen nekem, nemigen szoktam nézegetni. Az egész bokor egyébként legalább három méter magas, tele van a bogyókkal, de csak most vettem észre, hogy valamiért az északi oldalon még virítóbbak, fényesebbek és élettelibbek, mint a másikon. Csak rájuk pillantottam, nem álltam meg, hogy közelebbről megnézzem és fotót is készítsek, pedig tulajdonképpen ezt akartam. De nem, inkább tovább léptem, hogy majd fotózok az ismert oldalon.

Mostanában nagyon figyelek a belső hangra, a megérzésekre, vagy ha úgy tetszik, sugallatokra és követem őket, nem keresek észérveket, hogy miért tegyek vagy ne tegyek meg valamit. Ha úgy súgja az ösztönöm vagy a belső hangom, megteszem, kimondom azt, amit, vagy éppen elfordulok és elhallgatok. Régebben nem így volt, de az ember változik.

Apróságnak tűnhet, mégis fontos és izgalmas, ami ma történt. Visszaléptem ugyanis a bokor északi oldalához, a  távolról észrevett élénken virító legnarancssárgább bogyófüzérhez - egy pillanatig arra gondolva, hogy fél perce éppen ezt akartam vagy inkább ezt súgta az ösztönöm -, és milyen jól tettem! Én, aki imádom az évnek ezt az időszakát, így megpillanthattam az idei tél első jégcsapjait.

Alig hittem a szememnek. Nekem tetsző, szép, novemberi idő volt, nem volt hideg, fagynak sem láttam semmi nyomát még reggel sem, nemhogy délután, és most itt vannak előttem a jégcsapok!  Hitetlenkedve meg is érintettem egyet-kettőt, hogy tényleg jégcsapok-e és persze meg is örökítettem a látványt.

Úgy örültem!

Ha nem lépek vissza, lemaradtam volna róla.