Recsegett-ropogott a fagyos avar a talpam alatt ma az erdőben. Délután három óra körül tudtam kimenni, már félhomály volt és összesen ketten voltunk a futópályán. Az erdő nagy, a futópálya hosszú, két ember csak időnként fut benne össze, vagyis gyakorlatilag egyedül voltam, mégis megnyugtatott, hogy a parkolóban nem csak én parkoltam. Fél óra alatt kétszer találkoztam a másik futóval.

Igen, képzeld, én is futónak nevezem és tartom magam.

Két kilométert teljesítettem, ennyire volt időm, de lett volna igényem és bírtam volna többet is.

Este Zorán-koncertre megyünk, aztán Mikulást ünneplünk, de nincs itthon semmi, amit egymás cipőjébe tehetnénk. A mi Télapónk nem hoz most --- majdnem azt írtam, hogy semmit, pedig dehogynem. Mint a Kerozin Télapója, hogyan is van?

"Minden évben eljön a Karácsony, de te már régen nem hiszel a mesékben,
Hogy él egy ember, egy nagy szakállú fenn egy északi sarki hegységben.
Aki mindig csak nevet és mindenkit szeret, bár az egész világ egy szemétdomb.
Tudod a Télapó néha nem hoz semmit, csak reményt adhat, hogy lesz még jobb."

 Nem baj, ha nem lesz jobb, de ne legyen rosszabb sem.