Egy telem Debrecenben, ezzel a címmel írta meg Petőfi Sándor szépséges rímekbe szedve, hogy mennyit éhezett és fázott a cívis városban. Én tegnap csak egy bő fél napot töltöttem ott, és én is fáztam a mínusz 3-4 fokban, de  természetesen nem éheztem, volt nálam elég ennivaló és minden egyéb okom is megvolt arra, hogy örüljek és mosolyogjak.

Vonattal utaztam, és alig hagytam el a fakó, ködös és fagyos városomat, már gyönyörű téli tájat nézhettem az ablakból: deres-fagyos mezőket, hófehér szántóföldeket és gyönyörű, csipkés zúzmarába öltözött fákat. Minden olyan volt, mintha a jóságos télapó meghintette volna porcukorral a világnak ezt a jobb sorsra érdemes kis szeletkéjét.

Debrecen is ilyen volt.

A vasútállomástól busszal mentem keresztül a városon és tetszett, amit útközben láttam. Az év eleji fagyos januári álomból még fel sem ébredt, de már fázósan siető emberek, a fehér fák és a gyér forgalom a fűtött és kényelmes buszból nézve mind mosolygásra késztettek. Szinte csodálkozom is, hogy nem kérdezte meg tőlem senki, ugyan mi tetszik annyira, amire egyébként azt feleltem volna, hogy minden. A világ, az életem, az, hogy jöhetek-mehetek, van ennivalóm, van meleg ruhám, szerethetek és szeretve vagyok, és még sok minden, estig sorolhatnám. 

Szerencsésen elintéztem, amiért mentem. Egy nagyon kedves és rendes emberrel kellett beszélnem, és innen is csak azt mondhatom, amit ott tegnap neki személyesen is megmondhattam, vagyis hogy áldja meg az Isten őt és tartsa meg sokáig jó egészségben.

Megettem a kis elemózsiámat és mikor a menetrendben láttam, hogy a busz, amivel az állomásra mentem volna vissza, csak húsz perc múlva fog jönni - és én annyit sem állni, sem fagyoskodni nem bírtam volna -, elindultam gyalog, csak úgy "toronyiránt". Még otthon megnéztem a google térképen, hogy milyen messze van a két pont egymástól, hátha gyalogolni támadna kedvem, de a kiírt majdnem három kilométert már akkor is sokalltam. Most viszont a várható húsz perces toporgás és fagyoskodás mégis útnak indított. Úgy voltam vele, hogy megyek, ameddig kedvem tartja, vagy amíg a lábam bírja, aztán majd felszállok egy buszra.

Két kilométernyi gyaloglás után egyáltalán nem fázva, de nem is kimelegedve, olyan "pont jó" hőérzettel értem be Debrecen főterére, ahol aztán villamosra szálltam, és még mindig rendületlenül mosolyogtam. Most is el tudtam volna mesélni bárkinek, miért örülök, de ha megkérdezték volna, inkább csak annyit mondtam volna, hogy ezer okom van rá. 

Vettem egy Nők lapját és a vasútállomás jégverem főépületében beültem egy kevésbé jégverem váróterembe, ahol a nem éppen fényes úri közönség között fagyoskodva töltöttem el bő húsz percet, amíg megérkezett a tiszta és jó melegre fűtött vonatom. A hazaút 40-45 perce alatt a vonat tisztára mosott ablakán keresztül majdnem hazáig gyönyörködhettem a hófehér, fagyos, januári, téli tájban.

Tőlem egy méterre ült egy színes bőrű fiú. Telefonált és közben le sem vette a szemét a kinti tájról, biztos, hogy tetszett neki, láttam rajta. Kedvem lett volna mondani neki, hogy ugye, milyen szép itt nálunk a január és azt is megkérdeztem volna tőle, hogy vajon Afrika után milyen érzés itt lenni a téli hidegben. Össze is raktam a mondandómat franciául, de persze nem szólítottam meg. (Vous regardez la nature avec plaisir, n'est pas? Ca vous plait? C'est tres belle, mon avie, aussi. Chez nous en hiver il fait froid, chez vous non. Vous aimez l'hiver chez nous?)

Városom előtt úgy tíz kilométerre hirtelen eltűnt a fehérség, eltűntek a fehér zúzmarás csipkés fák és bokrok, és maradt a fakó köd. Nos hát, hazaértem.

De ugye a jókedvem nem múlhat azon, milyenek a fák. Így aztán egy tartalmas kései ebéd után ki is mentem az erdei futópályára. A kopasz, szürke fák között a fagyott avarban csak egy szűk fél órát teljesítettem, de végig mosolyogva, örülve az életemnek, a télnek, a hidegnek és hát tulajdonképpen mindennek.

Mert "az élet szép...tenéked magyarázzam?"