Virágvasárnap előtt megfőztük a sonkát és a tojásokat, készültem ugyanis arra, hogy az epehólyagom eltávolítása után nemhogy sonkát, hanem olyan nagyon semmit sem fogok tudni enni. A doktornő mondta is előre, hogy egyek rendesen a műtét előtt, akkor nem is nagyon értettem, hogy miért mondja, hát most már értem, de erről majd később. A virágvasárnapi hétvégén tehát sonkát ettünk sonkával és tulajdonképpen mindent is mindennel, vagyis a magunk részéről előre hoztuk a húsvétot, legalábbis ilyen szempontból.
Megcsodáltuk és lefotóztuk pici kertünk szépséges virágait. Minden nap megnézzük őket, amióta csak előbújtak és nagyon örülünk minden új, apró változásnak. Mint minden évszakban, ilyenkor is nagyon szép a kertünk, bár most még bántja a szemünket a hirtelen felindulásból lefűrészelt óriási kecskerágó ág hiánya. Egy jó nagy lyuk van a helyén, de reméljük, benövi majd az élet.
Virágvasárnap után hétfőn még dolgoztam, aztán kedden délben már az epehólyagom nélkül ébredtem és szerdán délben már újra itthon voltam. A műtét rendben volt, de az altatás utáni közérzetem három napig kicsit furcsa volt. Nemhogy enni, még inni se nagyon tudtam és rengeteget aludtam. Akkor már értettem, miért kellett ennem a műtét előtti időszakban eleget és finomakat. Három-négy napig abból éltem, amit műtét előtt ettem és még most is inkább abból, mert elég szigorú ajánlásokat kell még egy darabig követnem, de az a fontos, hogy sikeresen túl vagyok rajta, helyrerázódtam és azóta szépen rehabilitálódok.
Két hétig még szabadságon leszek. Nagyon élvezzük, mert jól vagyok. Olvasunk, filmet nézünk, de leginkább semmit nem csinálunk, csak beszélgetünk a jövőről.
A jövőről, ami változást fog hozni bizonyos értelemben az életünkben, az életmódunkban és a lehetőségeinkben. Erről most nem írok, csak ha majd hivatalos lesz. Egy 33 éve húzott-tolt eseményre is igent mondtunk, erről is később írok majd. Annyit mondok most csak, hogy előremutató, nagy döntések ezek, örülünk, hogy döntöttünk, a többi, a megvalósulás pedig jelen pillanatban már nem rajtunk múlik.
A húsvétot természetesen itthon töltöttem, a férjem munkái a Tisza-tónál - abádszalóki tulipánkert, poroszlói Ökocentrum - csábítottak ugyan, de most még nem lehet terhelni magam. Elolvastam Orvos-Tóth Noémi Szabad akarat című könyvét, befejeztem Mezey László A Himalája csúcsáig című letehetetlenül érdekes Everest-expedíciókról szóló útleírását és elkezdtem Mark Wollyn Örökölt családminták című könyvét.
Megnéztük az Everest-filmet is, én már negyedszerre, és az olvasott úti élmények után még érdekesebb volt, hiszen ismerős hegymászós szavakkal, kifejezésekkel, helyszínekkel találkozhattam, de felfedeztem néhány filmes hibát is és csak csóváltam a fejem, hogy "na de hát ez hogyan lehet, amikor nem lehetséges". Ugyanis a könyvnek hiszek. A film nyilván egy kis hollywoodi ízt kapott a tragédiák elviselhetősége miatt. Igaz történet alapján készült filmről van szó, óriási túlzások nem lehetnek benne, nem is erről van szó, inkább arról, milyen okosnak tudtam hinni magam a témában, miután elolvastam egy élménybeszámolót.
Az abádszalóki tulipánkertből gyönyörű virágcsokrot kaptam. Ezer fotót készítettünk róla, annyira szép, ilyen szépet még nem is láttam. Meg is mutatom a csokrot, ami az egyik nagy döntésünket jelképezi, de a döntésről csak akkor fogok írni, amikor már megvalósult.
