Akárhogy is félek szembenézni vele, de ahogy öregszem, úgy lesz egyre nehezebben kezelhető a bennem élő kettősség, már ami az utazásokat illeti. Egyrészt az elszántság megvan, nagyon is erős bennem a vágy, hogy menjünk, lássunk még többet a világ általunk elérhető szegletéből, másrészt ez még mindig inkább leplezett, mintsem felvállalt szorongással jár együtt az elindulás előtt és egyre inkább már sajnos utána is. 

Állandóan ott van bennem a "menni kéne" sürgetése, gondolom, pont az öregedéstől való félelmem miatt. Menjünk most, amíg bírunk, amíg lehetőségünk van rá, amíg megtehetjük és ebben benne van az az elővételezett félelem is, hogy egyszer csak nem tehetjük többé, mert az egészségünk és/vagy az anyagi helyzetünk nem fogja lehetővé tenni. Ezek tehát  konkrét félelmek és talán nem is alaptalanok. Ami a szorongást illeti, ami alatt - nagyon leegyszerűsítve - tárgy nélküli félelmet szokás érteni, vagyis nem tudom, mitől félek, mitől tartok, mitől van valami furcsa, szorongató érzés bennem, ez a mindennapjaim része már egy ideje. Egész jól tudom kezelni, már nem vág a földhöz, de utazások előtt felerősödik és ha már elindulunk, csökken, aztán az élmények hatására háttérbe szorul ugyan és teljes szívemmel élvezni tudom a nyaralást, (de azért ott van), hogy aztán a hazatérés után szépen, lassan, átmenetileg elmúljon és a következő utazás előtt kezdődjön minden elölről. Évek, sőt évtizedek óta így van ez. 

Mondom, ismerős érzések ezek, csak most, ahogy egyre inkább megijedtem az öregedéssel járó (?) nehézségektől és a saját nehézkességemtől, valamit jó lenne kezdeni vele, hogy ne legyen belőle "a lét elviselhetetlen gyönyörűsége". 

Az, hogy elmegyünk Torockóra, egyetlen percig nem volt kérdés. Gondolkodás nélkül nagy örömmel mondtunk  azonnal igent a fél családdal együtt tölthető hat nap lehetőségére és most az utazás előtt kivételesen minden, de tényleg minden szorongásomat és félelmemet félre tudtam tenni vagy inkább úgy mondom, hogy elő se jöttek. Igen, így a jó: nem volt mit félretenni, mert csak az öröm volt és a hatalmas menni akarás.  

A következő részekben részletesen el fogom mesélni, milyen kalandokban volt részem  Torockón, milyen nagy boldogságokat éltem át és hogy mennyire, de mennyire hálás vagyok azért, mert mindezek megtörténtek velem. 

Most viszont, hogy lekerekítsem az élménybeszámoló bevezető részét, elmondom, miként jöttek elő az addig láthatatlan félelmeim és szorongásaim a hazatérésünk után. Ott kezdem, hogy a hazaindulás előtti estén már ott motoszkált bennem valami furcsa kettősség: szívesen maradnék még, de mennék is már. Eddig nem történt semmi baj, ne történjen ezután se, csak érjünk haza rendben. Tulajdonképpen ez nem is furcsa, gondolom, nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül, másoknak is ismerős. Az esti búcsúvacsoránál határtalan boldogságot éreztem, mert annyira jól sikerült minden hat nap alatt, aztán bementem a szobánkba és gondosan összecsomagoltam azzal a boldogsággal, hogy nem lett semmi bajom, nem lettem beteg és minden rendben van velem.

Hazaérésünk után a második nap reggel hirtelen, a semmiből megrándult a derekam. Ettől rettegek, ettől félek a legjobban, amikor valahová elindulunk. Hogy mi lesz, ha beáll a derekam, mi lesz, ha nem tudok mozogni. És mindig a derekam miatt aggódok, a térdem és a csípőm miatt nem, pedig  hát na. Lenne mit azokon is. Most a rándulás után a derekam csak egy kicsit állt be, csak egy kicsit lett darabosabb a mozgásom, a kezdődő pánikomat szépen és gyorsan meg is tudtam állítani, kimozgattam, tornáztam, nyújtottam az izmaimat és közben nem féltem annyira, mint máskor, ilyen esetben. Vettem be gyógyszert is és elmentem dolgozni. Majd hamarosan oldódik és elmúlik az izomgörcs, mondogattam.

Érteni vélem, mit üzent a testem. Azt, hogy ne féljek az öregedéstől, maradjak aktív, éljek továbbra is a lehetőségeimmel és menjek, amikor csak tehetem. Ne féljek attól, hogy öregszem! De azt is érteni vélem, hogy nem kell minden hegyet megmászni, csak azért, mert ott van. 

A Székelykövet viszont meg kellett mászni. Négy napig ott volt előttem és csak csodáltam. Amikor először megláttam ezt a hatalmas hegyet, még a tetejéig akartam menni, aztán a terveim napról napra egyre kisebbedtek és a végén már azzal is megelégedtem volna, ha csak nekiindulok és megyek, ameddig jutok. Végül a sziklák alatti részig tudtam felmenni.  Az is éppen elég magasan volt, az útnak légvonalban mérve nagyjából a fele, igaz, hogy a nehézségét tekintve a könnyebb része. Akik megmászták, szerintük innentől kezdődött volna az igazi kihívás, de hidd el, semmi hiányérzet nem maradt bennem. A magam kihívását teljesítettem, és nem csak ezt, hanem mindegyiket, hiánytalanul, Torockón, 2024. június 18. és 23. között.

Folytatom.