Egy számodra ismeretlen helyen a kötelező turistalátványosságok mellett mindig ismerkedj a környezettel is! Térj le a főutcáról és kukkants be a kis mellékutcákba!  Nézd meg, milyen az utcakép, milyenek a házak, milyen kertet gondoznak, vannak-e háziállatok? Sétálj a házak között és a kertek alján! Figyeld meg, hogyan élnek a helyiek! Milyen az iskolájuk, a játszóterük, a temetőjük, a kultúrházuk? Mit lehet venni a kisboltban? Tölts időt  az emberek között, ülj le melléjük és beszélgess velük! Így szerezhetsz az általánosnál szélesebb, kiterjedtebb képet arról a  helyről, amit ők a szülőföldjüknek hívnak.

Torockó központjában van egy információs tábla a falu nevezetességeiről térképpel, házszámokkal, ennek az értelmezése után bátran elindulhatunk felfedezni a kötelezőket. Van több tematikus útvonal-javaslat is, amelyet követve biztosan nem hagyunk ki semmi fontosat, de a legfontosabbak a szubjektív felfedezéseket, azokra valahogy jobban fogunk majd később emlékezni is. 

Megnéztem én is a tájékoztató táblát az érkezésünk után egy-két nappal, amikor már volt egy kis tapasztalatom a falu szerkezetéről. Persze még ekkor is térkép volt a táj, de már nem mozogtam teljesen idegenként, ráadásul addigra már jó sok mindent megtudtam Torockóról a csapat helytörténészétől is.

Neki elmondtam, mi mindent szeretnék megnézni, ő meg elmondta, hogy szerinte mit érdemes, ebből a kettőből álltak össze a terveim. Két kirándulást gondoltam, az egyik a falu Székelykő felé eső részén, a másik pont ellenkező irányban, a Székelykővel szembeni felső falurészre. Torockónak a felső része - nagyon leegyszerűsítve - a bányászoké volt, a lenti részen pedig a kovácsok éltek. 

Úgy terveztem, hogy először a központból a Torockószentgyörgy felé vezető úton indulok el kifelé, így láthatom a sárkányos kilincset és a gerendás házat, majd felmehetek a temetőhöz. Az egyedülálló szikla-kriptás temetkezési módot csak akkor láthatnám, ha éppen temetés lenne, mondta a helytörténész, de ha nem, akkor is érdemes a sikátoron át felkapaszkodni a sírokhoz, nemcsak a Székelykő felé nyitott teljes panoráma miatt, hanem mert egy temető mindig mesél magáról a településről és annak a (volt) lakóiról is. Ez az útvonal volt tehát az első falufelfedező tervem. 

Ezt tökéletesen teljesítettem. Majdnem kisétáltam Torockóról, mert nem vettem észre a temetőhöz vezető feljárót, amit nem neveznék sikátornak, annál ugyanis szélesebb volt, cserébe viszont meredekebb, mint gondoltam.  Fantasztikus volt fentről a panoráma, és a helytörténész szerint feljebbről még szebb lett volna, de a temető szélénél nem merészkedtem feljebb és nem kezdtem el a sírköveket sem "faggatni", mert térdig érő fű és bozót volt mindenfelé. Féltem a medvéktől és mint később megtudtam, nem alaptalanul, mert láttak már ott alkonyatkor medvét, én pedig éppen alkonyatkor jártam arra és rajtam kívül nem volt ott senki.

Kényelmesen nézelődve visszatértem a Duna-házhoz. Volt még bőven időm, így aztán bővítettem a tervemet és felsétáltam a Felső Piac-sor házai között a sikátoron át az Új utcába, ahol meg kellett kérdeznem, a sok régi ház közül melyik az a legrégebbi ház, amelyet a helytörténész is ajánlott és a tájékoztató táblán is rajta volt. A ház az utca végén található és tényleg jó régi, 1668-ban építették. Meghatottam álltam meg előtte és gondolatban fejet hajtottam a régi lakói előtt.  

Váltottam pár szót egy bácsival, aki hallott az őskohászunkról és az íjászokról, de beszéltem másokkal is útbaigazítást kérve. Bármennyire egyértelműnek is tűnt ugyanis a térkép alapján felkeresni a látnivalókat, egy kicsit el tudtam tévelyegni, bár az irányt tartottam végig, hiszen a mindenhonnan látszó és mindent uraló Székelykő jó iránytűm volt.

Újra elmentem a kis vajorhoz, aztán még feljebb, már az ismerős úton vissza a központba. Sokat fotóztam, álmélkodtam, nézelődtem a magam kedvére, a magam tempójában. Jó volt, igazán élveztem.

A bázisra visszaérve csatlakoztam a csapathoz. A helytörténésznek beszámoltam az utamról, már amennyire szóhoz jutottam tőle, ő ugyanis minden látnivalóról sok-sok ismeretet mesélt... és mesélt... és csak mesélt.  Késő éjjelig üldögéltem aztán az őskohó és a kovácstűz mellett, ahol a csapatvezető anyukájaként okos emberek okos beszélgetését hallgattam, kicsattanó büszkeséggel. 

A következő napon a falu Székelykő felőli részére mentem el, ahol a kerteket és a "kertekaljákat" csodálhattam meg, Kertszerető és kertészkedő emberként ez mindenhol nagyon érdekel. Itt is megérte kimenni majdnem a falu széléig a hegyalján, mert a fantasztikus panoráma mellett dolgos kezek által művelt és rendben tartott kerteket találtam, ahol láthatóan minden talpalattnyi földet kihasználtak és művelésbe vontak, ahogy azt kell és ahogy azt az édesapámtól én is láttam és tanultam.

Este megint a tűz körül ültem. Késő éjszakába nyúlóan büszkén néztem a szorgos-dolgos mesteremet és a segédeit, közben nem tudtam nem arra gondolni, hogy másnap indul a csapat a Székelykőre és vajon én hogyan tudnék úgy velük tartani, hogy ne legyek púp a hátukon. Egy dolog biztos volt, ebben elszánt voltam: elindulok, aztán jutok, ameddig jutok.  Veled Uram, vagy nélküled. 

De inkább Veled.

Folytatom.