Fotó: https://indafoto.hu/susanna/image/14356905-50262a75
Hat nappal ezelőtt jöttünk haza a Balatonról, Fábry szavaival élve herefonnyasztó melegben. Itthon a ház jól felmelegedett, úgy emlékszem, 28 fok volt bent, amikor beléptünk, és bár késő délután volt, kint még melegebb volt, úgyhogy egy gyors szellőztetés után (amivel persze egyetlen fokot sem hűlt a ház) a férjem be akarta a klímát kapcsolni.
Én viszont nem akartam. Nagyon melegem volt, de nem akartam hűtést. Azzal érveltem. hogy máris megyek a zuhany alá, hajat mosok, aztán ő is megfürdik és hajat mos, ne fújja már ránk a hideg levegőt a klíma. Hogy hajszárítót használjunk, az szóba sem jöhetett, természetesen. Még csak a forró levegője hiányzott volna.
Eltelt hat nap és most szép csendesen esik az eső és jól lehűlt kint a levegő. Nagyon szeretem így.
Viszont fázom. Bekapcsoltuk hát a klímát, fűtésre állítottuk és most az ablakon keresztül élvezem, hogy kint milyen hideg lehet, bent pedig jó meleg van. Most képzeljük el, ha nem komfortban élnénk. Gyerekkoromban drága anyucikám a tűzhely sütőjét kapcsolta be, hogy reggel, mire felkelünk, meleg legyen a konyha. És úgy is milyen jó volt! De még milyen!
Nagyon szeretem az anyukámat és nem tudok, nem akarok múlt időt írni. Még mindig úgy gondolok rá, mint aki itt van, lát engem és szinte érzem azt is, ahogy simogat. Engedd már el, mondja az a két-három ember, akinek ezt egyáltalán el merem mondani, de én nem akarom elengedni. Anyukám sem akarja, tudom. Mindig azt mondta, hogy örökké vigyázni fog rám, akkor is, ha már nem láthatom. Ő örökké látni fog engem.
És lát is. Tudom.
Én nem látom őt, de sokszor álmodom vele. Álmomban mindig tudom, hogy meghalt, de ennek ellenére álmomban mindig él és ezen sosem lepődök meg. Általában felébredek ilyenkor, és ébren dédelgetem tovább az álomképet, vagy ha nem ébredek fel rá, akkor reggel emlékszem vissza és hetekig, sőt hónapokig, szinte pontosan fel tudom idézni az álmomat. Ez csak azért lehet, mert álmomban tényleg találkozunk.
És most sírok. Mindig sírok, ha anyukámra gondolok.
Sírok és közben úgy folyik a könny az arcomon, ahogy az ablak üvegén az eső.
Túrmezei Erzsébet: HIÁBA VÁR...
