"Majd álmaidban meg-meglátogatlak,
mint messzi vendég, kit senki se várt.
Ne hadd, hogy kinn az úton ácsorogjak -
Az ajtót be ne zárd!
Belépek hozzád, csöndben letelepszem,
És mikor édes arcoddal beteltem,
megcsókollak és úgy megyek tovább."
(Nicola Vapcarov: Búcsú)
Gyakran álmodom az Anyukámról és ez olyan jó! Az álom annyira valós, hogy nemcsak látom, hanem szinte érzem is őt. Ugye, hogy ott, ahol most ő van, érzi, hogy nagyon-nagyon szeretem? Soha el nem múló, végtelen szeretetével vigyáz rám fentről én pedig soha el nem múló, végtelen szeretetemmel érzem őt. Elmondhatatlanul hálás vagyok azért, mert ő az anyukám. Nem volt, hanem van. Örökké.
Ha nem leszek már,
álmodban, lopakodva,
néha - néha meglátogatlak.
Szobádba – jó szellemként –
nesztelenül lépek,
nehogy felriasszalak.
Megigazítom a lecsúszott takarót,
nézem álomba szelídült arcodat,
s ha párnádon lesz egy kicsi hely,
pillanatra odahajtom fejem;
pillantásommal hadd simogassalak,
csak gyengéden, hogy ne zavarjalak.
És úgy ébredj reggel,
- tűnődő arccal, szelíd mosollyal, -
hogy emlékezz; álmodtál rólam.
És azután úgy megyek el,
észrevétlenül, csöndben.
(Moretti Gemma: Álmodban néha meglátogatlak)
