Nos, igen, az ünnepünk elmúlt, de úgy ám, hogy ma már le is szedtük a karácsonyfát és utána úgy kitakarítottam a házat, hogy tűlevélnek és egyéb, a karácsonyra emlékeztető dolognak (kivéve egy kis beigli, de az is el fog fogyni ma) nyoma sem maradt.

Hova és miért ez a szokatlan sietség?

Holnap elmegyünk a Balatonra. A férjem ugyan már ma indulni akart, én viszont a térdem miatt most is csak húzom-halasztom még a gondolatát is, hogy utazzunk, eddig sikerült is, de holnap ebéd után már tényleg megyünk. Terveink szerint csak január 2-án vagy 3-án jövünk haza és addig a gyökeres fenyőnket nem szívesen hagytuk volna bent a házban, jobb lesz már neki kiültetve. El is vittük ma a testvéremnek, ő ülteti majd el. Miután  leszedtük a fát, takarítani is kellett. Hát ezért volt a sietség. 

És akkor legyen most a narráció fordított, vagyis haladjunk az időben visszafelé és lássuk, hogyan is volt a karácsony nálunk, és hogy egyáltalán volt-e vagy nem is volt most igazán ünnepünk.

Tegnap, 27-én csak a fél családunk tudott hozzánk eljönni, a másik felében ugyanis a két kicsi unokánk lebetegedett. Fél családdal teljes ünnepet ülni nem lehet. Nem így akartuk, nem így terveztük, senki sem gondolta (naivan), hogy így is alakulhatnak a dolgok, de hát...így alakult. Nagyon-nagyon hiányzott a másik felünk, ráadásul tudtuk, hogy küszködnek a lázzal, a bágyadtsággal és a nyűgösséggel, hogy semmi nem jó és sehogy sem jó, fáradtak a gyerekek, fáradtak a szülők és közben nagyon vágytak itt lenni velünk. 

Innen indultunk. 

Szép délutánt kerekítettünk azért így is. Velünk volt a testvérem is. Ízlett a töltött káposztám, finom volt a disznótoros is (én nem tudom, mert vegetáriánus vagyok és a testvérem sem tudja, mert ő meg vegán). Szerintem is jó volt viszont a a cukrászdából rendelt beigli, mert a saját sütésűt, ugye, előre megettük.

Mindenki elégedett volt az asztalnál. Alaposan megdicsérték a főztömet és majdnem minden el is fogyott.

Adtunk ajándékot a gyerekeknek, még egy kis mesét is rögtönöztem hozzá. Amíg meséltem, csak néztem a két okos nagy unokámat, hogy hiszik-e vajon az angyalkát még vagy magukban jót mosolyognak rajta(m), és a hitetlenkedő, de varázslatra mégis mindig tágra nyitott szemükben azt láttam, hogy nem hiszik, de hinni szeretnék és ha én hiszem (mert nagyon meggyőzően tudok ám mesélni), akkor rajtuk ne múljon.

Mi olyan ajándékot kaptunk, amiről nem is álmodtunk. Egy gyufásdobozt szépen, ünnepien becsomagoltak, zörgött benne valami apróság, próbáltam is kitalálni, mi lehet az, de mondták, hogy ne is találgassak, mert erre biztos nem gondolnék. 

Hát nem.

Egy papírdarab volt benne, rajta egy szám és egy betű. Rögtön tudtuk, hogy ez mit jelent és a hitetlenkedés után rögtön el is sírtam magam. Itt nem szeretném elárulni, mi volt ez, de hatalmas dologról van szó. Örömünk határtalan!

Jót beszélgettünk, társasjátékoztunk, gitározni tanítottam a legnagyobb unokámat, ő meg engem egy cuki poharas ritmusjátékra, szóval nagyon jól szórakoztunk, jól éreztük magunkat, csak hát nagyon hiányzott a másik felünk. Egyébként velük is együtt fogunk tölteni egy délutánt, amint meggyógyulnak a kicsik. Meghagytuk a töltött káposztájukat és beiglit is fogok majd nekik sütni.

Karácsony másnapján a jászberényi állatkertbe mentünk a férjem munkája miatt és újra sétálhattam a kis pingvinekkel, erről már írtam. Jó utunk volt, jól éreztük magunkat ott is és útközben is. Szép napunk volt. 

És akkor Szenteste.

Már reggel úgy ébredtem, hogy a sírás fojtogatott, nem csak az anyukám miatt, hanem mert nekem az ünnepekkel régóta bajom van. Próbáltam  átgondolni, miért van ez így, jutottam is valamire, meg nem is, majd egyszer azért írok erről is. Délelőtt feldíszítettük a fát, délután elmentünk a testvéremhez, este megnéztünk egy filmet, majd a szokásos tornám következett. Nagyjából ennyi volt, de úgy, hogy egész nap tudtam volna sírni és hát tulajdonképpen sírdogáltam is.

Ma pedig, miután elmúlt az ünnep, elmúlt a sírás is. 

Az ünnepünk jó volt, de elmúlt, és jó, hogy elmúlt, jó, hogy nyoma sincs már és jó, hogy elmegyünk holnap Siófokra. Azért majd megkérdezem a térdemet, hogy szerinte is jó-e.