Ma, tegnap és tegnapelőtt is másfél kilométernyi gyaloglást sikerült teljesítenem az erdei futópályán és a vége felé éreztem csak, hogy elég volt. Nem akartam túlfeszíteni a húrt, vagyis túlterhelni a térdemet és a combinamat (vagy hogy is hívják), sem képletesen, sem a szó szoros értelmében. Nem tudom, mikor érem el újra a régi formámat, de legyen elég az elég jó, és ez a teljesítmény elég jó, sőt, nagyon is jó, ahhoz képest, hogy két hete még olyan háromszáz méter után abba kellett hagynom a gyaloglást.

Rengeteget javult a térdem.

Rendszeresen járok gyógytornára és mindig elképeszt, hogy mennyire ügyes a gyógytornász. Magamon is sokszor elképedek, de nem azért, mert annyira ügyes lennék, éppen ellenkezőleg. Azon szoktam csodálkozni, hogy milyen sok gyakorlatot nem tudok izomerőből megcsinálni. Én, aki tizenkét éve rendszeresen, majdnem minden este egy órát tornázom itthon és nem fáradok el, most a gyógytornán fele annyi idő alatt nagyon elfáradok és olyan helyeken is érzem az izmokat (vagy mit), ahol eddig nem, pedig tizenkét év nem kevés idő.

Remek dolog a gyógytorna és ha még tanulnék valamit, az biztos, hogy gyógytornász lennék.

Más. 

A férjemmel az utóbbi napokban kétszer is vitatkoztunk, pedig igazán nem szoktunk, törekszünk a békére. Most két egymásból fakadó problémán különböztünk össze. Ez még nem lenne baj, mert természetesen máskor is vannak véleménykülönbségeink és ha néha nehezen is, de meg szoktuk találni a megoldást. Most viszont azt mondtam, hogy nem akarom a megoldást én kitalálni, találja ki ő. 

Az első vitánk eddig a pontig a szokásos vitakultúránkba még belefért, mert azt, hogy szerintem ő az oka annak, hogy a probléma egyáltalán "megkeletkezett", már nem mondtam el neki, ezzel ugyanis már megfeszítettem volna a húrt. 

Nos, elindult hát az ügyintézésben, hogy megoldást találjon.

A másik vitánk abból adódott, hogy szerintem nem jót talált és ezt már nem tartottam magamban. 

Szó szót követett, először viszonylag óvatosan, nagyobb bántás nélkül feszegettük egymás tűrőképességét, aztán egy ponton, amikor már elég messzire mentünk, megálltunk. Meg tudtunk állni. Elhallgattunk. El tudtunk hallgatni.

Ő jobbra el, én balra. 

Kis idő múlva elnézést kértem a hangnemért, de anélkül, hogy beláttam volna, hogy nem volt igazam (és ezt azóta sem látom be, továbbra is az a véleményem, hogy rosszul intézte a dolgot), és ő is elnézést kért, szerintem szintén csak a békesség kedvéért. Ő intézte tovább a dolgot, azon az úton járva, amelyiken elindult, én pedig legalább azt beláttam, hogy jelenleg nincs más út, mert bár rossz utat választott, ezen kell most menni, egyelőre nem tehetünk mást.

Látszólag megbékéltem tehát, de hordoztam a tüskét.

Hogy mennyire szúrt ez a tüske, az csak ma lett nyilvánvaló, amikor a problémából egy újabb nőtte ki magát, és ezen úgy felcsattantam, hogy magam is meglepődtem. Indulatból beszéltem, indulatból érveltem, és szerintem most is igazam volt, de lehet, hogy most tényleg túlfeszítettem a húrt. 

Nem tudom, hogyan lesz. Holnap kiderül, feszül-e még a húr. Holnap ugyanis a probléma meg lesz oldva úgy, ahogy a férjem intézte.

Őszintén mondom, félek. Továbbra is az a képzetem ugyanis, hogy úgy biztosan nem lesz jó.

Ne legyen igazam.

(Most az egyszer nem bánnám, ha nem lenne igazam és elrendeződne a dolog, ami egyébként mindkettőnk jól felfogott érdeke. Ha így lenne, ígérem, leteszem az íjat és békejobbot nyújtok. Most ugyanis még nincs béke, csak fegyverszünet, az is csak azért, mert a másik fél nincs itthon.)