Olvastam egy írást az elakadt gyászfolyamatról és megállapítottam, hogy az enyém nem az. Akkor lenne az, ha nem tudnám vinni az életemet, ha nem tudnám kézben tartani a munkámat, a dolgaimat, ha nem lennének terveim, ha ellepne a bánat és képtelen lennék megélni az örömöt, de hála az égnek, ez nem így van. Tehát nem vagyok elakadva, nem rekedtem benne egy kóros gyászban.

Húsvétkor már két éve lesz, hogy elment az Anyukám és még mindig csak úgy tudom ezt viselni, ha távol tartom magamtól a gondolatot. Ha jön a gondolat, hogy ő nincs itt, ennek nem adok teret, hanem átfordítom arra, hogy az én anyukám itt van velem, csak nem úgy, mint eddig. Az érzést, a veszteség és a hiány érzését viszont nem tudom távol tartani, az a legváratlanabbul jön és előhozza a könnyeimet. Ma például (a férjem munkája révén) nyugdíjas farsangon voltam, ahol az édes kis nénik és bácsik verset mondtak, énekeltek, ügyesen eljátszották Holle anyó meséjét és még táncoltak is. Örültek az életnek. Néhány ismerőssel beszélgettem is egy kicsit, alig győzték sorolni az elfoglaltságaikat és hogy mennyire szeretnek tevékenykedni, jönni-menni, nyugdíjas klubba járni, rendezvényeken részt venni...vagyis az életben, mint aktivitásban benne vannak, benne maradtak és benne igyekeznek maradni. Egy nénike és egy bácsi verset mondott. Az idős Balázs bácsi nótacsokrot énekelt és az egyik nóta refrénjét a közönség vele énekelte: "valahol az ember mindig elhibázza".

Hát el.

A Holle anyó mesejáték végén a szereplők jókedvűen táncolva a Nemcsak a húszéveseké a világ-ot énekelték és ebbe is bekapcsolódott a vidám közönség.

Csak az én szemem volt könnyes. Az első perctől kezdve anyukám volt a gondolatomban és a szívemben is. A mellettem ülő idős, majdnem anyukám-korú ismerős néni kezéért nyúltam, megfogtam és simogattam, mintha az anyukám lenne,  ő meg hálásan tartotta a kezét, de úgy szerettem volna a fejét is, a haját is megsimogatni...közben ő énekelt, én meg csak nyeltem a könnyeimet. 

Ez a jácint is anyukámra emlékeztet, pedig a kicsi unokáim nekem adták. Anyukám nagyon szeretett ilyen kicsi virágokat kapni, sokáig őrízgette, ápolgatta, óvta-vigyázta és "napoztatta" őket. Naponta többször megállt mellettük és csodálta, mennyit nőttek és hogy milyen szépek. Ahányszor mentem hozzá, annyiszor mutatta meg nekem is. Ha egy nap többször mentem, akkor többször néztük meg együtt és mindig mondta, hogy fényképezzem le. Volt, hogy azért hívott fel, hogy elmondja, előző nap óta melyik mekkorát nőtt és hogy megint kinyílt valamelyik bimbó.

Én meg itt állok a kis rózsaszín jácintommal és sírok.

Minden, ami szép, anyukámra emlékeztet. Minden, ami megható, rá emlékeztet. Mindenben, ami nehéz, ami szomorú, és mindenben, ami vidám és amin nevetni lehet, ott van ő, az én drága anyukám. Ez nem elakadás a gyászban, ez maga a gyász. Lehet, hogy nem is múlik el soha. 

Anyucikám.