Horváth Gábor: Édesanyámnak
Szavakba fonlak, mint hajába a szél
suttogó meséket mondott az éj,
ott ült az ágyam szélén csendben,
Hangja, mint ringató dallam,
álmomban még ma is hallom,
konyhában hajnali fény ragyog,
arcát az illatok őrzik ott.
Megtanított ölben tartva,
hogyan kell állni, ha fáj,
ő volt a part, mikor hullám vitt,
s a csend, ha szó kellett már.
Kezében érintés volt, nem csak bőr,
kéz, mely a homlokom óvta,
kezében otthon, kenyér, meleg,
kezében minden, mi jó ma.
Nélküle üres a reggel,
csonka a csésze, a szék,
csonka az este, ha nincs kinek
mesélni a nap melegét.
Hívlak a szélben, kérdezem árnyad,
ott vagy-e még a fák között?
Talpam alatt zörgeti léptem
a sárguló régi időt.
Ha mondanám még, ha mondhatnám,
még egyszer, csak egyszer,
elmondanám, milyen a lelkem,
milyen Nélküled? Ezerszer.
Édesanyám, mosolyom tükröd lehet,
arcomban ott vagy, úgy néznek rám,
érintésemben ott a kezed,
hangomban visszhangod jár.
Nem fogy el, nem szűnik, nem múlik,
nem sodor el az idő,
mert minden hajnal, minden csillag,
minden szívverés – Te vagy benne, Örök.