Az év első munkahetében nagyon sok feladatom volt. Még mindig itthonról dolgozom, elméletileg az időmet magam osztom be, de ez tényleg csak elméletileg van így. Annyi a feladat, hogy alig marad  idő másra és nem azért, mert rosszul gazdálkodom az idővel. Halogatós és kényelmes vagyok, az igaz, de ez nem mindig baj. Különben is a türelem rózsát terem. Ésatöbbi.

A héten a sok munka mellett még egy továbbképzés vizsgafeladatait is el kellett készítenem, ezt három hete tolom magam előtt és a hét eső munkanapján már úgy ébredtem, hogy pontosan tudtam, ezt most már  tényleg nem lehet tovább halogatni. 

Két feladatot kaptam és első ránézésre  egyikhez sem tudtam hozzákezdeni, így aztán először természetesen kétségbeestem. Másodszor is.  Aztán telefonos segítséget kértem és a kapott iránymutatás még jobban kétségbe ejtett. 

Ilyenkor a jól bevált módszerhez kell folyamodni: megvárni, amíg a probléma megoldja magát. Így tettem én is, vártam és igyekeztem nem gondolni rá. Ha eszembe jutott, gyorsan megráztam a fejem, a "mély levegő, nyugalom, mély levegő, nyugalom" önmegnyugtatás technikáját gyakoroltam és emlékeztettem magam arra a tapasztalatra, hogy az a probléma, amelyik nem oldja meg magát, nem is érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele. Ez a hozzáállás kedd hajnali 3 óráig volt eredményes.

Akkor viszont valami rossz álomból felriadtam és nem is tudtam visszaaludni, mert komoly balsejtelmem támadt. Mi van, ha az én vizsgafeladatom olyan probléma, ami nem oldja meg magát? 

Szerdán újra felhívtam hát a telefonos segítségemet és kértem, mondja el még egyszer, mit kell tennem. Ő biztos érezte már, hogy nem kezdhet barokk körmondatokban japán nyelven magyarázni annak, aki tíz szónál többet nem ért japánul. Így aztán megkaptam a segítség lebutított változatát, de akkor még mindig azt gondoltam, hogy én ezt a két (és itt a zárójelben súlyosan profán szavak helye lenne) feladatot soha, de soha nem fogom tudni megcsinálni.

Pedig de. Az egyik feladathoz egyszer csak hirtelen, a semmiből ihletem támadt, gyorsan nekiültem és egy nap alatt be is fejeztem. A másik továbbra is lógott a levegőben. 

Hamarosan üzenetet kaptam a segítségemtől. Két linket küldött azzal a biztatással, hogy a  videókban olyan részletességgel, szájbarágósan magyarázzák el lépésről lépésre a tennivalókat, ami alapján lehetetlen nem megcsinálni. Megnyitottam az egyik linket és a tíz perces videót az első három perc után le is állítottam azzal, hogy ez tényleg pofonegyszerű. 

Ha viszont pofonegyszerű, akkor még mindig ráérek.

Ma ebéd után viszont már tényleg hozzá kellett kezdeni és képzeljétek, ott kezdve, hogy azt sem tudtam, mi az az alkalmazás, amivel dolgoznom kell - a google segítségével kellett azt is kinyomoznom -, szűk egy óra alatt megcsináltam.

Olyan sebesen dolgoztam, mint akinek hirtelen fény gyulladt az agyában. Hirtelen világos lett majdnem minden. Megértettem, megírtam, átírtam, javítottam, szerkesztettem és amikor leütöttem az utolsó karaktert, csak néztem a képernyőre.

Nahát. Ez igen. Ez aztán a siker. Ez egy ragyogó siker. Csodálatos. Egy csodálatos elme ragyogása. Hihetetlen eredmény. Csoda. És ez én vagyok. 

Én vagyok!

Meg ilyenek.

Amikor magamhoz tértem, éreztem, hogy ezt a világsikert azonnal világgá is kell kürtölni, de önmérsékletre fogtam magam és csak két embert hívtam fel. Kiérdemeltem, hogy mindkettőjüknek én lettem a telefonos segítője.

Mi ebből a tanulság?

1.A problémák megoldhatók. Ha valamiről azt hiszed, hogy megoldhatatlan, az attól még megoldható.

2. Vannak problémák, amelyek nem oldják meg magukat, de ha van türelmünk kivárni, akkor előbb-utóbb mégis.

3.Amíg van internet, addig tulajdonképpen nincs is probléma. Pláne nincs megoldhatatlan probléma.

Legyenek ezek 2021. első hetének axiómái.