A városból érkezünk, a zajból, a nyüzsgésből és most mindegy, hogy éppen a Tisza, a Körös vagy a Zagyva melyik holtágához. Ami rögtön feltűnik, az a csend.

Horgászok ülnek a vízparton csendben, de ez a csend mégsem steril. Zizeg a nádas, halak csobbannak, madarak énekelnek. Vízre szállnak a vadkacsák, lábukkal és szárnyukkal suhogva fékezik magukat. Vízbe ugrik a béka, hallani, ahogy puhán érinti a teste a vizet. 

Leülünk a vízpartra, élvezzük ezt a természetes csendet. 

A közeli horgásztanyákon zajlik az élet. Az emberek a kertben sütnek-főznek, füvet nyírnak, kerítést javítanak, zenét hallgatnak. Elevenek, élnek. 

Eljönnek a csendes holtághoz, hogy élvezzék a csendet és egy darabig biztos élvezik is. 

De az emberi élet hangos.

Az ember hangos és hangosan él. Az ember a csendes holtághoz is magával hozza az életét, a hangos életét. 

Mert élni hangosan kell. Ha halkan élne, nem vennék észre, szinte láthatatlan lenne, az ember pedig látszani szeretne. Megmutatni magát. Megmutatni, hogy itt van és ott van, hogy mindenütt ott van.

Ecce homo.

Az ember hangos a maga teremtette életterében, ahol az én házam az én váram és ahol úgy élek, ahogy nekem tetszik. Ahogy csak nekem tetszik.

Úgy, vagy majdnem úgy, ahogy a nyüzsgő, zajos városban, ahonnan eljött, mert vágyott a csendre.

Az ember megtöri a természet csendjét.

Mert úgy érzi jól magát, ha mindent ural. Uralnia kell a természetet is és ehhez meg kell törnie.

Meg kell?