Pünkösd hétfőjén történt.

Gödtől Sződliget felé haladva Göd-Felső északi határán, a rétesező után nem sokkal le kell térni a 2-es főútról balra és kb. 300 méter múlva már látjuk is a Duna-gátat a hívogató ártéri erdővel. A kocsit a legszélső utcában biztonságosan ott lehet hagyni, nem így a tálcányi vásárolt rétest. Azt feltétlenül vigyük magunkkal, ne hagyjuk a meleg kocsiban.

Dehogy fogjuk megenni!

Majd holnap, ebéd után. Csak elvisszük magunkkal az erdőbe, nehogy megromoljon. 

Száz méternyit kell a gátig menni, de nincs út. Semmilyen. Nekivágunk az "útnak" a térdig érő csatakos zöld fűben, minden csupa lucsok, hiszen éjjel is esett az eső és most is szemerkél. Nem kiránduláshoz öltöztünk, nem gondoltuk, hogy belefér még az is  majd az időnkbe, délig ugyanis Szolnokon volt dolgunk. Amikor végeztünk, telefonáltam egyet, megkérdeztem, mi lenne, ha ... és a zöld jelzés után irány a Dunakanyar, mert az olyan közel van Szolnokhoz, de legalábbis közelebb, mintha itthonról mennénk, és szinte már félúton vagyunk. 

Nem, de mindegy.

A Duna-gát felé alig teszek meg három lépést a fűben, az én könnyű, városi kis gyöngyvászon cipőm csurom vizes lesz, és félre ne értsd, belül is, mert Szolnok városához, annak is a központjához vagyok öltözve, nem egy ártéri kiránduláshoz.

Mire a gátra felérek, már tulajdonképpen mindenem vizes, de kitartok, megyek tovább, mert érzem, hogy az erdőben már nem lesz gond.

Az erdőben.

Egy ártéri erdőben, amikor éppen árad a Duna.

Hát gond az éppen nem lett, hacsak az nem, hogy amint beértünk az erdőbe, az eső elkezdett zuhogni, a páratartalom legalább 95% -ra emelkedett, tehát most már felülről, dzsekin keresztül is ázunk.

Talán együnk a rétesből - vetem fel -, mielőtt átázna a csomagolása. A "Szolnokról ugorjunk el a Dunakanyarba"  után a nap második remek ötleteként ez pattant ki a fejemből. Ha fejenként egyet megeszünk, a maradék néhányat kisebb csomaggá össze tudjuk rakni.

Szerinted?

Igen.

Az összeset. Rögtön a gáton túl, az ártéri erdő szélén és miután nem nyomaszt tovább, hogy megromlik vagy elázik, koncentrálhatunk a kirándulásra, mert az nem is volt kérdés, hogy az eső ellenére tovább fogunk menni. Hárman vagyunk. Családi túravezetőnk ismeri az ártérnek ezt a szakaszát és persze engem is, és tudja, hogy nincs az a pénz, amiért kihagynám a Dunát. Csapatunk harmadik tagját pedig egyszerűen meggyőzzük, hogy önsorsrontás lenne visszafordulni csak azért, mert egy kicsit vizesek lettünk.

Kicsit?

Nem, de mindegy.

A jól járhatónak ígért ösvény csak addig jól járható, amíg eljutunk olyan távolságra, ahonnan már nem érdemes visszafordulni.  De nem is tennénk, mert már látszik a Duna, le is tudunk menni a vízhez és velem attól kezdve nem is igen lehet bírni. Hogy ez mennyire szép, hogy ez mennyire kalandos és hogy a csuda bánja az átázott cipőt és a vizes hajat, még, még, még, menjünk tovább, akár Sződligetig is.

Tisztára, mint Indiana Jones.

Feltartózhatatlanul és rendületlenül haladok előre, elfeledkezve arról a tényről, hogy ugyanezen az úton, a sáros, csúszós ösvényen a gyöngyvászon cipőcskémben vissza is kell jönni. Amennyit megyünk előre, ugyanannyit vissza is kell majd jönni.  De ez most mit számít?

Ha nem lenne áradás, a parton is lehetne menni, de így az ártéri erdőben megyünk (megyünk? csúszkálunk!) az ösvényen, végig a Dunával párhuzamosan.

Én ilyen helyeken mindenfélét elképzelek, itt például azt, hogy ilyen lehet az Amazonas vidéke, ilyen lehet esőerdőben járni. 

Hogy útközben összehajló lombú fák alatt lépkedünk, liánokat hajtunk félre és közben a madarak rikoltoznak, ezek mind csak erősítik az érzést, hogy én most Indiana Jones vagyok, éppen csak majmok nem ugrándoznak a fákon. Az erdő háromféle arcát is megmutatja nekünk. Az első tényleg, mint egy őserdő, égig érő fákkal és liánokkal. Aztán következik egy szerintem ember által áthatolhatatlan cserjéssel körülvett szakasz, ahol a vaddisznók élhetnek (ott is megtalálom hát, amitől rettegni lehet), és végül egy bambuszerdő-szerű rész, ahová édes kis pandamacikat tudok elképzelni. Egy szempillantás alatt gondolatban átugrok hát több tízezer kilométert és máris  eljutok az Amazonastól egészen Délkelet-Ázsiáig.

Közben lassan haladunk. Ahol lehet, ott közelebb csúszunk a vízhez és persze százszor megállunk fotózni. Nehéz, párás a levegő, az eső esik, vizesek és sárosak vagyunk, én viszont ilyenkor szoktam a határokat feszegetve tizenkilencre lapot húzni és  mondani valami lelkesítőt, most például azt, hogy "képzeld el, ha még  szúnyog is lenne". 

Az nincs, de kullancsok lehetnek, a vaddisznó mellé tehát újabb félnivaló jön képbe, átmenetileg háttérbe szorítva a bőrig ázás miatti át-, meg- és felfázástól való egyre erősödő félelmet.

Végül nem megyünk el Sződligetig, mert nekem gyakorlatilag már vízben úszik a lábam és most már nagyon is eszembe jut, hogy vissza is kell menni. Visszacsúszkálunk az erdei ösvényen, újra lemegyünk az áradó Dunához, újra felkapaszkodunk a gátra, átvágunk a mezőn a még vizesebb térdig érő fűben. Három kilométer volt oda-vissza, bár nekem a duplájának tűnik.  Amikor beülünk a kocsiba, feltekerem a fűtést és csak azt mondom, hogy minden lépésért megérte. 

Miután az át-, meg- és felfázást megúsztam, most is így gondolom, illetve itthonról nézve még inkább így gondolom.

Nyáron visszamegyünk, és félre ne értsd, nem a gödi rétesező miatt, hanem mert egyrészt el akarok menni egészen Sződligetig, másrészt meg a sár után a szúnyogokat is meg akarom tapasztalni ott, Göd-Felső és Sződliget között a Duna-melletti erdőben.

Vagyis nem. Az Amazonasnál és Délkelet-Ázsiában.

(Az az igazság, hogy ez az a két hely a világon, ahová soha, semmilyen körülmények között önszántamból nem mennék. De a Duna ártéri erdeibe bármikor.)