Megérkeztünk Torockóra. Kiszálltam a kocsiból a Felső Piac-sornál a Duna-ház előtt és szemben teljes panorámájában megláttam a falu fölé magasodó Székelykövet, annak mindkét hegyét, a Vár-hegyet és a Szent Lajos-hegyet. A látvány egyszerűen elképesztett, elkábított és hat napon keresztül fogva tartott. Érkezésünkkor délután fél hat lehetett, még javában fent volt a nap és benapozta-beragyogta ezt az egész hegyi környezetet, a hegyek ölelésében fekvő falut, ezt az egész  gyönyörűséget. Svájcban láttam hasonló óriás hegyet a települések fölött, Erdélyben nem. 

Pedig tíz-tizenkét éve jártam már Torockón és magam sem hiszem, hogyan nem emlékeztem erre a látványra. Én akkor ezt a hegyet egyszerűen nem láttam, másfelé néztem vagy nem tudom. Amíg most ott voltunk, ez többször eszembe jutott és el is meséltem annak a néhány helyi embernek, akivel szóba elegyedtem. Nem valószínű, hogy értették, hiszen én magam sem értem még most sem, hogyan tudtam nem észrevenni ezt az óriási hegyet. Most megkerestem azt a helyet, ahol megálltunk akkor és néztem, melyik ház vagy inkább házsor takarhatta ki a hegyet a látóteremből, és meg is találtam az Alsó Piac-sornál, de mert akkor is jártam a Felső Piac-sornál, egyszerűen érthetetlen, hogyan nem láttam legalább onnan a hegy óriási tömbjét.

Kár is ezen gondolkodni és hitetlenkedni tovább, akkor nem láttam és kész.

Mint ahogy akkor azt sem értettem, miért írnak és beszélnek a legszebb fekvésű erdélyi településként Torockóról, hiszen engem nem fogott ott meg akkor igazán semmi. Székelyföldről jöttünk éppen hazafelé, olyankor én mindig sírok, nem látok és nem hallok, csak siratom a székelyek földjét, és mindenre azt mondom, hogy szép, szép, de ez már nem Székelyföld.

Nem Székelyföld.

Talán éppen ez a megfejtés. Talán ez a dacos hangulat okozta, hogy nem láttam Torockót szépnek, sőt, azt hiszem, inkább egyszerűen nem láttam semmilyennek és így is maradt meg az emlékeimben. Mostani elindulásunk előtt mondtam is a férjemnek, hogy kíváncsi vagyok, magával ragad-e engem is az a falu úgy, ahogy eddig mindenkit, aki már járt ott és hogy kíváncsi vagyok, meg tudom-e fejteni ennek az általános rabul ejtődésnek a titkát.

Most, a megérkezésünk pillanatában sikerült megfejtenem: a falu fekvése, a falu fölé magasodó hatalmas hegy, a Székelykő.

Elmondhatatlanul boldog voltam, hogy ott lehetek, egy pillanat alatt én is rabul ejtődtem, szerelembe estem.

Nem vesztegettük az időnket, igyekeztünk kihasználni, hogy még sokáig fent lesz a nap, és a Duna-házban lévő szállásunk elfoglalása után rögtön elindultunk a Felső Piac-sor szépséges és egységes házai előtt elhaladva, majd a sikátoron át a felső utcába, onnan le a nagy vajorhoz és az Alsó Piac-sor házai között felmentünk a Székelykő alá. Az érkezésünk után egy-két óra múlva tehát már volt egy képünk a faluról, a Székelykő alól a falu panorámájáról is, de engem főleg a mindenhonnan megcsodálható hegyre néző panoráma fogott meg.

Sétánk során folyton hitetlenkedve néztünk egymásra: te jó ég, hol vagyunk? Előttünk az óriási hegy, a takaros kis házak, az utcakép és az egész falukép, a fehér falú házak a zöldre festett ablakaikkal és az ablakokban a tűzpiros muskátlik... az ilyenre szoktuk mondani, hogy az egész egy kis ékszerdoboz.

Hát igen, Torockón vagyunk, Erdély legszebb fekvésű településén. És ha tehettem volna, világgá kiáltottam volna hogy igen, ez Erdély legszebb fekvésű települése.

Most már én is láttam, hogy miért. 

Este megérkezett a csapat többi tagja is, megjöttek az íjászok, és megérkezett Kolozsvárról a helytörténész, akitől később sok érdekességet megtudtam a faluról. Elég sokat beszélgettem vele. Ennek a torockói utazásnak ugyanis egy nagyon fontos küldetése volt: a helyben található vasérc ősi, Árpád-kori módon való kohósítása az őskohóban Szent Iván éjjelén, majd másnap a vasbucából nyílhegyek kovácsolása - mindez a drága, okos, aranykezű elsőszülöttem által elvégezve saját készítésű korhű szerszámokkal és módszerekkel -, végül a nyílhegyek kilövése Fehér Farkas, azaz a távlövő világbajnok íjász által a Székelykő tetejéről.

Első este nem maradtunk fent sokáig, mert másnap időben kellett felkelnünk, hiszen indulnunk kellett fel a Székelykővel szembeni hegyek közé vasércet gyűjteni. Isten áldása volt ezen a néhány napon és ezt már a megérkezésünkkor éreztük.

Folytatom.