Kevés olyan nap van az évben, amikor nem megyek ki az erdei futópályára. Ha elutazunk, ha szakad az eső, ha mínusz 3-4 fok alatti hideg vagy ha 30 fok feletti meleg van, akkor nem megyek, de a többi napon általában igen. Az év kétharmad részében tehát biztos kimegyek. 

A júniusi forróság miatt ki kellett hagynom 11 egymást követő napot és tegnap, amikor végre lehűlt a levegő, alig vártam, hogy mehessek. Hadházy László stand up estjére volt jegyünk, előtte kimentem leróni a köreimet.

Az első meglepetés az volt, hogy nem rohantak le a szúnyogok. Még a tiszai inváziót nem hevertem ki, a véresre vakart csípésnyomok még mindig őrzik a tiszavirágzás eufóriáját, most viszont  szúnyogriasztót sem vittem magammal, egyszerűen elfelejtettem. Amikor kiszálltam a kocsiból és fújtam volna be magam, akkor kaptam észbe, de Hadházy miatt nagyon ki volt számolva az időm, nem mehettem haza a riasztóért. Lesz, ami lesz...és nem lett semmi. Egyetlen árva szúnyog csípett csak meg, szóval csoda történt, vagy a városszéli kis erdőnkben szúnyogirtás volt.

A másik meglepetés, hogy a teljesítményemen alig lehetett észrevenni a 11 nap kihagyást. Persze rosszabb időt mentem, mint szoktam, de még rosszabbra számítottam.

Meglepődtem viszont azon, hogy az éjszakai eső ellenére az erdő nem heverte ki a 11 napos hőséget és úgy néz most ki, mint augusztus végén szokott, amikor már búcsúzik a nyár. Talajszinten legalábbis búcsúzni kezd a nyár, szárad az aljnövényzet és a fű foltokban ki van égve. Talajszinten ez van, de ha felnézek ez ég felé, egészen mást látok, ártéri erdők bujaságát idéző kicsattanóan zöld dzsungelt, lombokkal, liánokkal.

Nézz az ég felé, énekli Charlie és én nézek is, és érdekes meglepetés az is, hogy éppen ezekben a percekben lép színpadra egy 50 perces kis koncert erejéig tőlünk 80 km-re és mi nem vagyunk ott. Nagyon szeretjük Charlie-t, de most úgy döntöttünk, saját magunkat is igen-igen meglepve, hogy 50 percért nem megyünk. Más fellépőkkel, zenekarokkal szemben már hoztunk ilyen döntést, de Charlie-val kapcsolatban még soha. Változatlanul imádjuk őt, de most a döntésünkkel átléptünk egy lélektani határt. 

Volt még egy meglepetés tegnap. Kétszer láttam eddig színpadon Hadházy Lászlót és mindkét fellépése után az volt a véleményem, hogy egy akkora Fábry-Badár rajongó, mint én, tudjon határt húzni és tartson ki rajongása tárgyainál, ne mászkáljon más előadásokra. Mert az induló attitűd eleve csak az lehet, hogy de kár, hogy nem Badár vagy Fábry áll a színpadon. Tegnap más volt. Hadházynak sikerült  másfél órára berántani engem egy olyan humoralagútba, amiben az első perctől kezdve felhőtlenül tudtam szórakozni. Jó volt, nagyon jó volt, de mégsem lépte át nálam a sziklaszilárd Fábry-Badár határt.

És tulajdonképpen tegnap csak ezen nem lepődtem meg.