A tavalyi Őskohász tábor hangulata, értelme  és élményei után nem túlzás, hogy bizonyos tekintetben más ember lettem. A kovácstűz mellett, a fényszennyezéstől mentes nyáréjszakai égbolt alatt átéltem és megértettem dolgokat a világról, a természetről,  az emberi kapcsolatokról és egy kicsit még magamról is. 

A tavalyi tábor elkötelezetté tett a honfoglalás kori vaskultúra mellett. Egy olyan kultúra mellett, ami egyszerűen nem mehet feledésbe. Nem tudhatom, mit hoz a jövő, nem tudhatom, milyen lesz az a világ, amiben az unokáim felnőnek majd, de azt tudom, hogy az ősi tudásnak fent kell maradni. Nem történhet  másként. És ha van valaki, aki értelemmel,  szenvedéllyel, hittel és végtelen elkötelezettséggel felkutatja az ősi tudást és rengeteg tanulással, munkával, kudarccal megtanulja, majd másoknak lelkesen továbbadja és ha ennek a szenvedélyes mérnők-doktornak, kutatónak és kovácsnak ráadásul én vagyok az anyukája, hát mi mást is tehetnék?

Sok évi ellenállás után végre, meghatottan és tisztelettel fejet hajtva az ősi erő, a fékezhetetlen tűz, a tudás és a szenvedély előtt, végtelen büszkeséggel elköteleződtem.

Az idei táborba már elkötelezettként érkeztem és  ismerősként üdvözölhettem a régóta elkötelezetteket, az újaknak pedig büszkén mutatkoztam be:  a táborvezető édesanyja vagyok.