"Bármit is teszel, ha neked is eljön majd az időd, odaát ugyanolyan megértéssel és szeretettel fognak téged is fogadni, mint bárki mást. Nyilván, ahogy éltél, az mérlegre kerül, s a következményeit vállalnod kell, de nem büntetésként, hanem szerető, tanító céllal." (MedekTamás)

Egyszer egy szívemnek nagyok kedves munkatársam az édesapja halála után ezt mondta "neki": Hát apukám, ez az élet így sikerült. Majd odaát, amikor találkozunk, megbeszéljük, mit kellett volna másképp csinálni.

Olyan bölcs ez a mondat és olyan bölcs Medek Tamásé is. Benne van a hit, hogy találkozunk majd odaát, benne van a remény, hogy van-lesz megbocsátás, és benne van a bennünket összekötő, soha el nem múló szeretet biztonsága. 

Remélem, így van. Remélem, így lesz.

Engem az anyukán szeretett a világon a legjobban. A mindene voltam. Elfogultan csak a jót látta bennem, engem látott a világon a legjobbnak, a legokosabbnak, a legszebbnek és a legtökéletesebbnek.  Elringatóan édes volt ebben a puha, ölelő szeretetben felnőni és ezt az imádatot megadta nekem egészen a haláláig.

Nem múló bűntudatom van az élete utolsó négy hónapja miatt. Nem voltam jó és tökéletes, dehogy voltam, de ő az utolsó pillanatáig annak látott. Egy héttel a halála előtt még az ágyán ültem, őt is felültettem, átöleltük egymást és ringatóztunk, mint régen. Én sírtam, és ezt kérdeztem tőle, választ nem várva: anyucikám, hogyan tudsz ennyire szeretni?

Mert tudtam, nem vagyok rá méltó. Ő viszont az utolsó leheletéig méltónak tartott. Ez az igazi szeretet.

Ugye, megbocsátott nekem? Ugye tudja, hogy nagyon-nagyon szeretem? Ugye, lesz egyszer vigaszom? 

Istenem, de nehéz ez.

De nehéz viselni a lelkiismeret terhét.