Az odaút

Most az egyszer úgy tűnik, sikerült  okosan csomagolni. Őskohász táborba megyünk, tavaly már voltunk, akkor láttuk a nomád körülményeket, tudjuk, mire számíthatunk. Nem kell semmi felesleges. Még a napi mosakodás és a ruhaváltás is esetleges, úgyhogy minimál-módon pakolunk. Kell még a kamera a nagy állvánnyal, matracok, plédek, a kispárnám, az összecsukható székem, némi ennivaló, ez-az. A csomagtartó és a hátsó ülések tele vannak, elől a lábamnak éppen marad egy talpalatnyi hely. 

Mégsem sikerült okosan csomagolni.

Elindulunk. Fél 12-kor randevúnk van Solton, egy étteremben. Kecskemétig élvezem az utat és előre örülök, hogy onnantól a Duna-Tisza közén, a Kiskunság kellős közepén, a Kiskunsági Nemzeti Park területén megyünk majd tovább. Ott, ahol:

"Délibábos ég alatt kolompol

Kis-Kunságnak száz kövér gulyája,

Deleléskor hosszú gémű kútnál

Széles vályu kettős ága várja." (Petőfi: Az Alföld)

Ilyen idilli képre számítok, szemem mindenhol a száz kövér gulyát meg a gémeskutat keresi. Nagyon régen jártam erre, akkor meg is álltunk egy helyen és barangolhattam egyet a  homokos-füves pusztában. Most is ezt szeretném. A képzeletemben az a hely úgy él, mint ahol a madár sem jár, vagy legfeljebb csak a madarak és képzeletben már látni is vélem azt a helyet Kecskemét után, az 52-es út bal oldalán és váltig állítom, hogy meg fogom majd ismerni és ott feltétlenül álljunk majd meg.

Itt.

Nem, inkább ott.

Vagy nem, inkább menjünk még.

Na, ez lesz az, itt kellene megállnunk. 

Vagy nem is tudom.

Ésígytovább.

A Kecskeméttől Soltig vezető 52-es út kelet-nyugati irányban  nyílegyenesen szeli keresztül a  Kiskunságot és akkora személyautós-kamionos forgalmat visz a hátán, amilyet ritkán látok, pedig szerintem eleget jövök-megyek az országban. Megállásról szó sem lehet, ezt hamar belátom, a forgalom visz és sodor magával. A kiskunsági homokon való mezítlábas sétám  most tehát elmarad. 

Solton állunk meg az előre megbeszélt helyen. Jó  "sajtója" van az étteremnek, ezért is választottam, de vagy rossz napja van a pincérnek, vagy én vagyok a hosszú út után a szokottnál is érzékenyebb, de ezt a helyet még egyszer biztos nem választanám. Az étel mennyisége és a minősége nem rossz, az ár-érték arány és a gyors kiszolgálás is tulajdonképpen rendben van, de ennek egy forgalmas útmenti csárdában (is) alapnak kell lenni. Egy csipet kellene még, egy kis plussz, egy kevésbé kelletlen pincér és akkor azt mondanám, hogy a sok útmenti vendéglátóhely közül legközelebb is biztosan ide térünk majd be, így viszont azt mondom, hogy ide biztos nem.

A randevú jól sikerül, az édes kis majdnem nyolcévesünk elmondja, meddig tervezi a táborban az éjszakai fennmaradást és úgy egyáltalán, mit és hogyan szeretne, én pedig csak bólogatok: úgy lesz kincsem, minden pontosan úgy lesz, ahogy te szeretnéd.

(És úgy is lett. Mert nekünk, nagyszülőknek csak az a dolgunk, hogy imádjuk, kényeztessük és a szeretetünkben naponta milliószor megfürdessük a kis kincsünket. Mi más lenne ennél fontosabb?)

Soltot elhagyva előveszem a térképet, mert a GPS szerint éppen félúton vagyunk és én ezt egyszerűen nem hiszem el. Lehetetlen, hogy még ugyanannyi rengeteg út legyen előttünk, mint amennyit már magunk mögött hagytunk, hiszen jószerint lassan lemegyünk már a térképről is, de hiába nézem, hiába böngészem a rövidebb utat keresve, a GPS nem téved.

Ekkor már nagyon fáradt vagyok, pedig nem is én vezetek, én csak a szórakoztató útitárs vagyok (vagy inkább kellene lennem), de ehelyett nyűgös vagyok, melegem és elegem van. Lehúzom az ablakot, de csak a forró levegő csap be, így visszahúzom és inkább a légkondit piszkálom, állítok a ventilátoron, igazgatom a lamellákat, szóval csak kínlódok, ami nem lenne akkora probléma, ha nem kommentálnám minden mozdulatomat olyanokkal, mint pl. nem bírom már, tényleg nem bírom és hogy mikor érünk már oda.

Soká. Ez biztos. És attól nem fogunk hamarabb, ha tíz kilométerenként megkérdezem. Ez is biztos.

Újabb szórakozást keresek. Hamarosan elhagyjuk Bács-Kiskun megyét és elérjük Tolnát. Honnan ered a "Tolnától Baranyáig" kifejezés? Mivel nem tudom, tippelgetek és ezzel elvagyok megint egy darabig. Azóta már tudom:  a mondás szerint aki Tolnát, Baranyát bejárta, az világlátott embernek mondhatja magát. Pláne, ha innen a Hortobágy széléről nézzük. 

Az út a dunaföldvári hídon vezet tovább, a Duna itt már nagyon széles. Csak fent, a Dunakanyarban szeretem a Dunát, itt már félek tőle. Nekem itt már teljesen idegen, túlságosan "zavaros, bölcs és nagy".  Dunaföldváron a dombtetőn a város neve hatalmas betűkkel van kiírva, pont, mint a Hollywood, ezt most is megmosolygom.

Haladunk a tolnai dombok között és a távolban feltűnik a Mecsek. Először a Balaton-felvidék hegyeinek gondolom, de aztán betájolom a fejemben az iránytűt és rájövök, az pont nem lehet, mert nem is arra megyünk, nem észak felé, hanem délnek tartunk. Újra széthajtogatom a lepedőnyi térképet és igen, előttünk a távolban tényleg a Mecsek van.

Egyre gyakrabban látom az útjelző táblán, hogy Kaposvár még ennyi meg ennyi kilométer. Még mindig túl sok és Kaposvártól még kb. 20 km vár ránk bent a somogyi dombok között, de az már legalább ismerős lesz.

És tényleg. Amint letérünk a "mi utunkra", már minden ismerős és már tudom, hogy mindjárt megérkezünk. Az a 20 km, az már semmi. Még megállunk egy boltban, veszünk ezt-azt, mert tudjuk, hogy a táborban, az erdő mélyén semmi ilyesmire nem lesz lehetőségünk.

Amikor meglátom a táblán, hogy Somogyfajsz már csak 8 km, úgy érzem, akár gyalog is tudnék tovább menni. Itt én már itthon vagyok.

A somogyfajszi Kund kastélyban lesz a szállásunk, de a név ne tévesszen meg senkit, inkább egy nagyobb, valaha jobb napokat látott vadászkastély ez - amire bőven ráférne egy alapos felújítás -, mintsem egy fényűző főúri kastély, de most ez nem számít. A fogadtatás szívélyes és barátságos, a nyolcévesünk lelkesen szobát választ és elhelyezkedünk. Éppen szusszannék egyet és a magam részéről a mai napot egy gyengéd kis zuhanyozással le is zárnám, amikor energikusan elém toppan a nyolcévesünk, hogy most azonnal menjünk megnézni a lovakat és a csacsit és utána azonnal menjünk ki az erdei táborhelyre, amihez, tavalyról emlékszem, két kilométernyi meglehetősen kátyús földút vagyis inkább homokút vezet. 

Kimentünk, persze, hogy ki, és ott kint, az erdő közepén, a gyönyörű somogyi rengeteg erdő közepén, a naplementében, a szürkemarhák karámjától száz méterre lerúgtam a cipőmet, és ahogy a mezítlábas talpam megérintette az anyaföldet, éreztem, hogy most már tényleg megérkeztem.

Somogyország, itt vagyok!