Székelyföld fejlődik és a fejlődés látható nyomot hagy rajta. Ez a dolgok rendje. Mi viszont Székelyföldön mindig a régit keressük, azt, amit a látható fejlődés még nem ért el. Azokat a helyeket, ahol a hagyományokat nem csak őrzik, hanem élik is.

Ahol reggelente a falu poros kis utcáin kiballagnak a tehenek a legelőre és estefelé visszaballagnak.

Ahol a gazda nyitott kapuval várja, hogy hazaérkezzen a tehénkéje.

Ahol fejkendős nénik ülnek a ház előtt a kispadon és kalapos bácsik beszélgetnek a szakállszárítóban.

Ahol tiszta szóval köszönnek az anyaországból érkezőknek és nemcsak megengedik, hanem hívják is, hogy ugyan ülne-e le közéjük egy kicsit megpihenni. Mert minek sietni? Siet a világ, elég baj az, hogy erősen siet, mondják fejcsóválva, de vajon hova ez a nagy sietség?

Ezt a nem sietős Székelyföldet keressük mi mindig,  amikor arra járunk, de egyre nehezebben találjuk meg. És amikor a parajdi élményfürdő mellett vagy a korondi bevásárló utcán haladunk át, az is megfordul a fejünkben, hogy talán ilyen hely nem is létezik már. Pedig létezik és ha eleget keresi az ember, akkor meg is találja.

Sokat kell menni érte.

Le kell térni a főútról és magunk mögött kell hagyni a fejlődés látható jeleit és mindent, amit mi itthon csak turistacsalogatónak nevezünk.  Ezekről el kell fordítani a fejünket, helyettük tekintetünkkel és szívünkkel a kapuk mögé kell kukkantani. A  régi székelykapuk mögé.

Mert Székelyföldön a kapuk még mindig kinyílnak.  Ha a sokat szenvedett székely embereknek, a tiszta lelkű, szép szavú és becsületes székely hősöknek kijáró tisztesség hangján szól az ember, akkor  kinyílnak azok a  kapuk.  

És kinyílnak a szívek is.

A Sóvidék és az Udvarhelyi-medence találkozásánál, Farkaslakán szálltunk meg, Tamási Áron szülőfalujában. Ha Ábelre gondolunk, már látjuk is magunk előtt a Hargita fenyveseit, a "pöttyös" domboldalakat, a zúgó erdőket, a legelő teheneket és a juhokat, az "árvízhozó" Nyikó-patak völgyét,  a vadvirágos mezőket, a kaszálókat ...  és talán még a széna illatát is érezzük. Ha pedig a Sóvidék felé nézünk, a hegyekre és a dombok aljába szórt falvak fehérre meszelt templomai, mint az iránytűk, mutatják nekünk az utat.

Mi elindultunk azon az úton, befelé a Sóvidék hegyei és dombjai közé, a világtól szinte elzárt pici településekre, a Sóvidék apró falvaiba.

Elmesélem, hogyan nyíltak ki azok kapuk és azok a szívek előttünk.

Az első megnyílt szívvel Gagyon találkoztunk, de előbb még áthaladtunk Csekefalván, ahol a két templomtorony köszön egymásnak. Mindkét torony ferde és mert egymással csaknem szemközt állnak, tényleg olyan, mintha biccentenének nemcsak egymásnak, hanem az arra haladóknak is. 

"Csekefalva mindkét tornya/ Kicsit igen ferde,

Tántorogván cselekedett,/ Aki kitervelte.

Szászrégeni szemmértékkel/ Kalapálta földbe,

Hanem elébb jobbik eszét/ Kulacsába ölte.

Csekefalva, mert egy csiccsent/ Bolondban megbíza,

Székölyhonban hírösöbb, mint/ Bologna meg Pisa!"
(Kovács András Ferenc)

Megmosolyogtuk a rigmust, mi is biccentettünk a tornyoknak és intettünk a  szénagyűjtóknek, a lovasszekeres bácsinak és a tejeskannás néninek. 

A mi nyitott szívű emberünk Gagyon egy fiatal székely legény volt, aki a betonkeverő mellett dolgozott éppen és talán pont a jövőjét építette. Megszólítottam, útbaigazítást kértem. Lekapcsolta a gépet és a hirtelen támadt csendben nem is az útbaigazítás volt a fontos, hanem hogy "az imént medvét láttunk a falu határában" ijedelmemre mit fog  válaszolni. Merthogy valóban medvét láttunk tőlünk alig 30 méternyire és mikor megszólítottam a fiút, még mindig remegtem. 

"Tessenek örvendeni, hogy csak látták és nem támadta meg magukat. Akkor most nemigen beszélgetnénk" -  mondta, és elmesélte, mekkora gond a medvék jelenléte nemcsak a falu határában, hanem "bé is járnak ezek a faluba, estefelé meg hajnalban nem is igen jár más az utcákon rajtuk kívül. Bézárkózunk, mert a medve ugye nem játék. Tudok olyat, akit úgy megmocskolt egy medve, csoda, hogy megmaradt"...és csak mondta, mondta, mire kell vigyázni, én pedig ittam a szavait. Hosszan elbeszélgettünk ott a kapuban, majd útba is igazított, többször meg is ismételte, hogy hol, merre kell "térülni", hogy biztosan odataláljunk, ahova tartunk. 

Ügyeljenek a medvére - szólt még egyszer utánunk -, nagyon ügyeljenek és Isten áldja magukat!

Nyílt, tiszta tekintetét, ízes beszédét és persze a történeteket, amiket elbeszélt nekünk, nem felejtem. Most is látom az arcát magam előtt, hallom a hangját a fülemben és emlékezni szeretnék rá, amíg csak élek.

Mint ahogy emlékezni szeretnék az öreg bácsira, akivel Énlakán találkoztunk. A falu icipici vegyesboltja előtt ült és megkérdeztem, leülhetek-e én is a lócára. Persze, hogy le, felelte. Neki is elmondtam, hogy medvét láttam az út mellett és ő sem nevetett. Kérdezte, merrefelé volt, mondtam, hogy rögtön Kismedére után és hogy nagyon megijedtem.

Hát biz'a, nem is játék az, mondta a kis öreg. Ő valamikor erdész volt a Madarasi Hargitán, ott is látott medvét éppen eleget, de mióta visszaköltözött a sóvidéki kis falujába, hát mintha a medvék is lejöttek volna vele. "Ott arra, ahol maguk is béjöttek a faluba, ott a méhész háza, oda béjárnak, de bé ám, meg amarra is, ott a karmuk nyoma a kerítésen, látják-é? Béjönnek és elviszik a báránykát meg a malackát. Emitt lakik az öreg szomszéd, azt úgy megpocsékolta az egyik, hogy nem is tudom, hogy élte túl. Pálfalán is volt egy eset nemrég, az még kórházban van, nemigen lesz abból se ember többet, ha egyáltalán megmarad". 

És én kérdeztem tovább, ő pedig csak mesélt. Kérdeztem a rókákról, a vaddisznókról, a rókagombáról és a Hargitáról. "Nem járok már ki az erdőre, mer' sok a medve mindenfelé, nem szedek én már gombát se, pedig erőst szeretem most is".

Aztán kérdeztem az életről. "Az kedves, nehéz. Nehéz volt az mindig, az es maradt. Igen sok időt megéltem, de sose volt az könnyű."

És erre bizony nincs mit mondani. Erre csak hallgatni lehet. Hallgatni együtt, hosszan, valahová a messzeség felé nézve. 

A harmadik szív Vera nénié. Énlakán él ő is. Szociális gondozóként dolgozott és törődött az öreg nénikkel és bácsikkal, akik bizalmukba fogadták és rendre elmesélték neki keserves életüket. Azt, hogy magukra maradtak, a fiaik, lányaik a megélhetés reményében beköltöztek a városokba, vagy elmentek az "idegenségbe" és haza se nagyon járnak már. Mi marad meg itt a faluból, mi lesz itt egy élet munkájával? - sírdogáltak. Mi lesz az öreg házacskával, a  szőttesekkel, a gyönyörű varrottasokkal, mi lesz a hímzett magyar viselettel, a varrott csizmával és a többi kétszáz évesnél is öregebb tárggyal, bútorral? Mi lesz itt az Élettel? 

Mi lesz, ha ők, az öregek meghalnak.

Vera néni összegyűjtötte hát  az "Életet" és amíg ő él, nemcsak meg fogja őrízni, hanem meg is mutatja mindenkinek, aki arra jár és érdeklődik nála a régi dolgokról. Ha pedig ő is elmegy majd egyszer abba a másik világba, a fia őríz mindent tovább. Mert az ő fia itthon maradt. Vera néni nyugodtan hal majd meg, mert van, aki az "Életet" őrzi majd tovább. 

Vera néninél nyugodtan lehet sírni is. Sokat látott, sokat szenvedett, ő megérti a könnyeket. Elmesélte, hogy ismert egy nénit itt a faluban, akit olyan veszteség ért, hogy halála órájáig többet a szeme alól a könny fel nem száradt, de jobb arról nem is beszélni. Inkább beszéljünk a kertjéről, nézzük csak, mi minden megterem ebben a köves földben is, egy kis pityóka, egy kis paradicsom, törökbúza, tök, meg még egy kis uborka is.

Itt meg, mutat a kertje egyik szegletére, itt meg kirakja majd kövekből Nagy Magyaroszágot - és ahogy Vera nénit hallgatom és nézem, ahogy mutatja a terveit, hogy itt mi lesz, meg ott mi lesz és hogyan lesz majd, már az én szemem alól se igen szárad fel a könny.

Estefelé Nyikómalomfalván vártuk a tehéncsordát. Vártuk, hogy a legelőről hazaballagjanak a faluba és a nyitott kapukon hazataláljanak.

Nem jöttek. Megkérdeztem egy nyitott szívet, hogy mikor jön a csorda.

Nincs már itt olyan, kedves, elmúlt az a világ, mondta a bácsi és sóhajtott egyet mellé.

És sóhajtottam én is, mert igen, Székelyföld fejlődésével lassan elmúlik az a világ, amit, ha nagyon keresünk, még itt-ott megtalálhatunk. Ott van megbújva a hegyek között és a dombok aljában, ott van például a Sóvidéken, Csekefalván, Gagyon, Kismedéren és Énlakán. De ahhoz túl kell haladni a korondi bevásárlósoron vagy a parajdi élményfürdőn. 

Le kell térni a főútról, ott, látják-é? Térüljenek jobbra, aztán megint jobbra, ott a Firtos hegye mögött majd megtalálják, amit keresnek, mondta a székely legény és igaza volt. Megtaláltuk.

Még megtaláltuk.