A koncert óta eltelt már 3 nap és én még mindig nem tudom, hogy szeretem-e ezt a Piramist, vagy nem. 

Rajongójuk sosem voltam, már abban az értelemben nem, ahogy például az Eddáért rajongtam régen éjjel-nappal. A régi Piramist, a Som-Révész-Závodi-Gallai-Köves féle ún. Nagy Piramist persze ismertem, a nagy dalokat szerettem is, de ez nem elég ahhoz, hogy elfogult legyek velük.

A régiek közül Závodi János és Köves Miklós állt színpadra, az énekesükkel, Nyemcsók János Csokival és a fiatal zenészekkel. A dalokat szépen hozták sorban, a régi nagy dalok voltak mind, egytől egyig: Égni kell, Becsület, Szállj fel magasra, Szabadnak születtem, Kóbor angyal, Ajándék, Gyere közelebb, Elment a kedved, Őszintén akarok élni...nekem nem is hiányzott más, minden dal megvolt, amit szerettem tőlük.

De egy koncert nem egyenlő a lejátszott dalok összességével.

Egy jó koncert mindig több, mint a lejátszott dalok összessége. 

Egy jó koncerthez lángolni kell a színpadon. Magas hőfokon kezdeni, beindítani a közönséget, a pörgést megpróbálni fenntartani vagy még akár tovább is emelni, a végén pedig rátenni még egy lapáttal, hogy a néző azt érezze, a koncertnek egyszerűen nem lehet még vége és még, még, még és vissza, vissza, vissza.

Láttunk már ilyet, tehát lehetséges. 

De ahhoz égni kell, mert égni kell annak aki gyújtani akar.