Egyszer egy vendégünk, aki Németországból, Észak-Rajna-Vesztfáliából érkezett és akinek az édesapja német, az édesanyja pedig Sri Lankáról származik, nagyon elcsodálkozott, amikor nálunk, az utcáinkon gyümölcsfákat látott. 

Ő már Németországban született és a német (európai) kultúrában szocializálódott, de nem találta a helyét benne. Többször járt Sri Lankán és az édesanyja hazájára tudott szülőföldjeként tekinteni. Ennek a fiúnak folyton szomorú volt a tekintete. Kedves volt, németesen egyenes, tiszta és becsületes, udvarias mosollyal reagált mindenre, nyitott és elfogadó volt, de igazán nevetni nem láttam sosem.

Egyszer azt mondta, hogy Sri Lanka maga a Paradicsom. 

A Sri Lanka-i emberek elégedettek és boldogok a földi Paradicsomban, és ha politika nem lenne, még boldogabbak lehetnének. Nagy szeretettel beszélt az anyai felmenőkről, a Sri Lankán élő családról, az unokatestvéreiről és a nagymamájáról. Mesélt az ottani életkörülményekről, a házakról, az iskolákról, az egyszerűségről, a szegénységről. Mesélt a terveiről, arról, hogy hamarosan összegyűjti a pénzt és hazamegy. Így mondta, haza. 

Hazamegy és hazaviszi az édesanyját is. Meggyőzi az apját, hogy így lesz jó.

Képzeld el, mondta nekem, ott csak sétálsz az utcán és a gyümölcsök szinte az öledbe hullnak. Szelíden mosolygott és azzal folytatta, hogy ott minden gyümölcs finom, ízes és édes, össze sem lehet hasonlítani a náluk, a Ruhr-vidék egyik legnagyobb iparvárosának szupermarketeiben kaphatókkal. 

Egy alkalommal elhívtam magammal sétálni ezt a szomorú szemű, folyton hazavágyó fiút. Az egyik utcában huszonegy szilvafát számoltunk meg. Egyikről-másikról lekaptam pár szemet és csak úgy, a tenyeremből felé nyújtottam. Kóstold csak meg, kínáltam, aztán mondd, ezek is vannak-e olyan finomak, ízesek és édesek, mint abban a földi Paradicsomban, amiről beszélsz.

Folyton szomorú, mélybarna szeme megcsillant és ez a fiú úgy ette azokat a szilvákat, mintha a mennyei mannát enné. Nagyon finom, mondta, igazi, édes, majdnem olyan jó, mint Sri Lankán, tette hozzá és mosolygott. Abban a néhány pillanatban az a fiú boldog volt.

Régen nem hallottam felőle.  Vajon sikerült-e hazamennie és megtalálta-e azt a Paradicsomot, amire emlékezett? Hol van most, merre járhat, nem tudom. De ilyenkor, augusztus végén mindig, amikor végig sétálok a mi Csokonai utcánkon, ahol mind a huszonegy fán egyszerre érik a szilva és lekapok itt-ott egy szemet, akkor eszembe jut, hogy néhány pillanatra milyen boldognak láttam azt a szomorú szemű és folyton hazavágyó fiút, amikor szilvát evett ott.