A hullámvasúton most lefelé tartunk és nehéz elhinni, hogy megyünk majd még felfelé is. Pedig megyünk, mert a hullámvasút már csak ilyen. Szédítő zuhanás, majd lassú visszakapaszkodás. Kis lazítás fent, aztán kezdjük elölről. 

Amikor egy picit elmozdulnak a családi problémák a holtpontról egy jobb irány felé, a visszakapaszkodás araszolva ugyan, de elkezdődik és ilyenkor valahogy könnyebb hinni abban, hogy a világ is el fog mozdulni, felfelé. Fordítva nem így van. Ha jóra változnak is világ dolgai, de a családi bajokban nincs elmozdulás, akkor hosszan ott tud maradni a bánat az alsó platón. Ezért nagyon igaznak tartom, hogy az ember a saját háza táján, kicsiben tegyen meg mindent és kezdjen el araszolni előre, felfelé, hogy jobb legyen, mert ez a dolga. Aztán reménykedjen, hogy nagyban is jó lesz.