"Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk."

Vörösmarty Mihály A merengőhöz című verse akkor jutott eszembe, amikor ma kint voltam az erdőben. Egy hete nem voltam, mert bár mehettem volna, hiszen időm lett volna rá, de valahogy mégsem. Változik az élet körülöttem, változnak a mindennapok is, szokom az új rendet, most így alakult.

Ma már reggel eldöntöttem, hogy délután kimegyek és így is lett. Ahogy befordultam a jól ismert útra, már mosolyogtam. A héten talán most először. Vagy legalábbis most először őszintén.

Amíg a négy kilométeremet róttam kitartóan, csak néztem a szürkésbarna, vagy inkább színtelen, kopasz erdőt, ami mintha felelet lenne a háborúra, a szorongásra és a félelemre. Félj csak, látod, ilyen színtelen lesz minden, mint ez a fakó erdő, mert mi más jöhetne, mint az Armageddon és az Apokalipszis lovasai. 

És akkor megláttam egy kis fát. Nem valami nemes növény, inkább valami vad hársfa-féle vagy nem is tudom, de azt tudom, hogy kiirthatatlan és örök túlélő. Harsogó zöld levelei - mintha felelet lenne a háborúra, a szorongásra és a félelemre -, messziről virítottak.

És akkor eszembe jutott az a pár sor Vörösmarty Mihálytól. 

Az "egész világ nem a mi birtokunk" -  ez az a mondat, ami engem ott, az erdőt járva elmozdított a holtpontról. Nem, tényleg nem birtokolhatunk mindent, rengeteg dologra nem lehet befolyásunk, és abba is bele kell nyugodnunk, hogy a dolgok  változnak, olykor bizony "kizökkent az idő; - ó kárhozat!" (és nem én születtem helyre tolni azt), de annyit igenis birtokolhatunk, "amennyit a szív felfoghat magába".

És attól kezdve egyfolytában csak mosolyogtam. Mert igen, birtoklom azt, ami a világból nekem jutott és felfogja a szívem a sok szépet és jót.  Sajátomnak mondhatok mindent, amit látok, hallok, tapintok, érzek. És ez nem kevés.

Kilenc éve járom, kocogom, futom az erdőt, kilenc éve ad vigaszt, törli le a könnyeimet és simogat. Ha csak ennyi lenne, amit a világból birtokolhatok, már ez is sokkal több, mit remélhettem. De nem csak az erdő van. Millió, millió dolog ér el a szívemig, millió szépség és jóság, és az mind az enyém. Ma, ott az erdőben úgy éreztem, hogy ennyi mellé már nem is fér be a bánat.