Hogy mitől féltem? 

A végletekig felfokozott várakozásban valami olyasmitől, hogy nem tudom majd megcsinálni, amit a nyugdíjba vonulásomra meglepetésként kitaláltak nekem a munkatársaim. Azt hittem, hogy tényleg próbák és feladatok várnak rám, mert ilyesmi utalásokat hallottam magam körül, és féltem, hogy én azokat nem fogom tudni teljesíteni. Teljesítményszorongás volt, a klasszikus. Nem is tudtam teljesen átadni magam a boldog várakozásnak, mert akkor már szorongtam, sőt egyenesen féltem attól, hogy teljesíthetetlen feladatokat kapok majd. 

Elindultunk a munkahelyemtől kifelé, a főbejárat felé, és csak annyit mondtak nekem, hogy kimegyünk valahová valamit csinálni és hogy készüljek fel, mert ez olyan lesz, de olyan...de én akkor már az izgalomtól és az ijedtségtől nem is nagyon hallottam szinte semmit. Akkor nem tettem, mert nem jutott eszembe, de arra kellett volna emlékeztetnem magam, amit heteken át hallottam tőlük: hogy mennyire jó lesz, mennyire szuper lesz és ha ez ott eszembe jutott volna, biztos, hogy erősen csökkentette volna a szorongásomat. Így viszont csak ijedt voltam és féltem azalatt a háromszáz méter alatt, amit megtettünk a kapuig. Az intézményi porta előtt megálltunk, mert az én drágáim előhúztak egy szembekötőt, természetesen rózsaszínt, hogy tegyem fel, mert innen nem szabad látnom semmit addig, amíg az ellenkezőjét nem mondják. Tehát innen úgy fogunk tovább menni, hogy nekem be lesz kötve a szemem és majd ők vezetnek.

Akkor már a lábam is remegett.

Két oldalról belém karolva vezettek ki a főbejáraton és mentünk még néhány lépést, majd megálltunk. Várunk egy picit, mondták..., és még egy picit..., és most már mindjárt levehetem a kötést..., és még egy picit nem..., de most mindjárt igen..., és mindenki hangja annyira izgatott volt, hogy éreztem, valami különlegesen nagy dolgot készítettek nekem elő. 

És akkor már nem féltem. Tulajdonképpen nem is tudom, hogyan tudott a szorongásom, az ijedségem és a félelmem egy szempillantás alatt elillanni, de elillant. Nyoma sem maradt. 

Tudod, mi maradt helyette? Az izgalom és a bizalom. A jóleső és végtelenségig felturbózott izgalom és a bizalom,  mert hirtelen eszembe jutott, hogy megbízhatok az én drágáimban. Ugyan nem tudtam, mit találtak ki nekem, de azt biztosan tudtam és éreztem, hogy valami nagyon-nagyon jót akarnak nekem.  

És akkor szóltak, hogy levehetem a szememről a kötést. 

Levettem.

Abban a pillanatban egy hatalmas hófehér limuzin állt meg előttem. Kiszállt a sofőr és tudtam, hogy igen, ez az autó értem jött. 

Értem jött egy limuzin.

Egy kisvárosban vagyunk, ahol nem fordult meg limuzin szerintem még soha, én legalábbis még sosem láttam itt, de nem is ismerek olyat, aki látott volna itt ilyet, olyan emberről meg nem is tudok, aki ült volna benne. Pesten láttam csak egyszer, de hát ez nekem a luxus luxusa, soha eszembe nem jutott volna, hogy valaha egy ilyen autóba ülhetnék egyszer akár én is. És most itt áll előttem a hófehér limuzin és a sofőr csak arra várt, hogy beüljek.

Félre ne értsd, akkor, amikor megállt előttem, akkor én semmire sem tudtam gondolni. Akkor semmi nem volt a fejemben, teljesen üres és gondolattalan voltam, csak a szívem akart kiugrani a helyéből és valószínűleg remegtem. Visszanéztem ezerszer már a videót és láttam, hogy sok hosszú másodperc telt el némán, mire kitört belőlem egy olyan leírhatatlan öröm, amit meg sem próbálok leírni, mert nem lehetséges. Valami olyasmi, amikor a semmiből hirtelen kirobban valami. Vagy ilyen lehet, amikor kitör a vulkán. Vagy amikor a csendbe hirtelen betör egy óriási  robbanás. Abban a néhány másodpercnyi robbanásban érzelemben és hangban is erős voltam. Ösztönös, vademberes, vadállatias, kirobbanóan boldog. Nem, nem is csak boldog. Nem is tudom, mi voltam.  

Beültem a limuzinba valahogy, és beültek a többiek is. Visszanézve a videót, láttam, hogy amint elindult velünk az autó, még nem voltam magamnál, még nem volt tudatom, csak érzelmek voltak, nagyon mélyről feltörő érzelmek: hitetlenkedés, földöntúliság, zsibbadás és szinte fizikai rosszullét. Torokszorítás, kiugrani készülő szív, mellkasszorítás és hányinger.

Érted? Fizikai tüneteim voltak.

Az első megállónk az erdei tornapálya volt, ahol kiszálltunk a limuzinból és elkezdték nekem énekelni a Próbálj meg lazítani című dalt, Hofi Gézától. Még itt sem voltam magamnál, még itt sem tértem vissza a valóságba. De itt történt valami nagyon fontos fordulat, itt kezdtem el ugyanis sírni. Nem is sírni, hanem egyenesen bőgni. Mélyről előtörő, fel- és kiszakadó, bömbölő sírás volt ez, ami végül visszahozott a valóságba. Mire a második megállónkhoz értünk, az anyukámhoz, ott már beszélni is tudtam, hiszen én hívtam ki őt az utcára, én mutattam neki a hófehér limuzint és örültem az ő örömének. Itt a Mama kérlek című Koncz Zsuzsa-dalt énekelték nekem, amin persze csak sírni lehetett, de ezek már a meghatottság és a hála könnyei voltak, nem pedig a korábbi elementáris bőgés. 

A harmadik megállónk az előző munkahelyem volt, ahol már beindult a buli, elénekeltük a Nyolc óra munka, nyolc  óra pihenés című Nagy Feró-dalt, a limuzinban pedig Kowalsky szólt, nem, nem szólt, hanem bömbölt és mi tomboltunk. Timi pezsgőt is hozott, mégpedig olyan különlegest, hogy akárkinek meséltem eddig róla, senki nem látott vagy ivott még ilyet: valódi aranylemezkék úszkáltak benne. Én sem hallottam ilyenről soha, de nagyon-nagyon finom volt és ezzel a pezsgővel a luxus luxusa életérzést is sikerült még jobban megerősíteni. Buli volt, buli, buli, háromszor is buli!

A város útjain, ha nem is állt le a forgalom, de mégis majdnem, hiszen mindenki, igen, mindenki nézte, bámulta, fotózta és videózta a luxusautót, amikor pedig kiszálltunk mi, a jókedvű és hangos, bulizós társaság, bennünket is videóztak és integettek nekünk. A negyedik megállónk a kedvenc fagyizómhoz közel volt, a város főterén, ahol természetesen Bikinit énekeltünk. Aztán a kisvárosunk főterén gurult végig a hófehér limuzin, majd a Polgármesteri Hivatal oldalához hajtott velünk, ahol az Azok a boldog szép napokat énekeltük és ott is nagyon hangosak voltunk. Közben szólt a Kowalsky is, énekeltünk és nevettünk...

...és a limuzinnal beírtuk magunkat a város történelmébe is.

Mert kérem szépen, ebben a városban ilyen még nem volt!

És ezt én kaptam ajándékba a drága kis csapatomtól.

(Folyt. köv. Igen, még mindig van folytatás.)