Ma olvastam Prodan Mártánál: "S olyan nehezen hordozzuk a lelkünket. "

Mennyivel többet mond ez így, mintha csak azt írnám, hogy szomorú vagyok és nem találok vigaszt. Vagy hogy bánatom van. Vagy hogy fáj. 

Nehezen hordozom a lelkem mostanában és ebben benne van a szomorúság, a bánat, a fájdalom és a vígasztalhatatlanság. Az egész több, mint a részek összessége és nekem az egész fáj. 

Márta azt írja, hogy a napi rutinok közben valahogy mégis megtaláljuk a vígaszt. "De indulás s hazaérkezés között valahol félúton könnyebbé válik a szívünk. Az esténként megszokott, sok apró, otthonos tevékenység közben érthetetlenül és észrevétlenül, de megvigasztalódunk."

Ezt hívják úgy, hogy az élet megy tovább? Hogy holnap is felkel a nap? Hogy be kell ágyazni, hogy mosni kell, főzni és takarítani. Igaz-e vajon, ha jár a kéz, kevésbé fáj a szív? Szerintem fáj az ugyanúgy, csak egy kicsit szétterül a figyelem.

Holnap nehéz napom lesz. Gondolom, majd a dolgok után leülök egy padra valahol és jól kisírom magam. Nem fog járni a kezem, nem csinálok semmit, ami eltérítene a bánatomtól, vagy amin szétterülne a figyelmem. Csak ülök és hagyom, hogy fájjon. Talán addig sírok, amíg a szomorúság és a bánat  kifájja magát.

Talán bocsánatot és feloldozást is kapok, mielőtt megvígasztalódnék.