Leginkább sehogy, de ez így nagyon negatívan hangzik (mert az is), ezért inkább azt felelem, hogy hol így, hol úgy, de ebben benne van, hogy leginkább sehogy.

Arra, hogy megőrízzek valamit az időszámítás előtti hétköznapok szeretett rutinjaiból, nem nagyon vagy esély. Mondjuk is ki, nincs rá esély. Mert ha lett volna, biztos megőríztem volna azt a néhány dolgot, ami amúgy, normális időkben egyben tart. Új megtartó rutinok még nem épültek ki, pedig lassan itt az ideje komolyan elhinnem, hogy nekem kell alkalmazkodnom az új helyzethez, nem pedig annak hozzám.

Az otthonápolás rám eső kb. 7+2 órájában (reggeltől kora délutánig és este) reménytelenül  (értsd: remény nélkül) és elkeseredetten, de rutinosan végzem a teendőimet. A mozdulataim pontosak, rutinosak, robotszerűek. Már nem esem kétségbe, ha felmerül az aznapi huszadik probléma, mert előtte már jó esetben tizenkilencet megoldottam vagy rosszabb esetben egyszerűen ignoráltam. Mint egy gyerek. Mi a probléma? Meg tudom oldani? Ha igen, akkor rajta. Ha nem, akkor a probléma meg sem történt. Megyünk tovább. Újabb probléma? Meg tudom oldani? Nem? Akkor volt-nincs probléma. Átlépjük. Elengedjük.

Aki kétségbeesetten rám támaszkodna, az nem tud, mert magamnak sem tudok támasza lenni. Ha sír, vele sírok én is, mert én is kétségbe vagyok esve. Van, hogy dühös vagyok és lázadok. Van, amikor az önfegyelem egyben tart és van, amikor nem. Van, amikor nincs önfegyelem és meg is engedem magamnak, hogy ne legyen. Aztán jön a lelkifurdalás. És minden szavam, minden sikoltásom pusztába kiáltott marad.

Hogy s mint vagyok?

"A késnek sétáló galamb mosolya arcomon."   

Pontosan így.