Aggasztő hír érkezett délelőtt anyukámról, de amikor kimentem hozzá és láttam, hogy ébren van, engem valami olyan mértékű melegség árasztott el, ami még most is tart, pedig már este van.  Boldog vagyok! Boldog! Felültettem, megetettem, megitattam, bekentem, ahol kellett, letöröltem, amit kellett és aztán csak simogattam a kezét. Elmondta, hogy én vagyok a világon a legszebb, a legokosabb és a legjobb kislány és hogy milyen boldog, mert neki ilyen édes kislánya született.

Hát mondd, ezen nem kell sírni? De, kell, mégpedig hálás örömkönnyekkel, mert maholnap hatvan éves leszek, az anyukám pedig a 89. évében van és még hallhatok tőle ilyen csodás szavakat. Annyi, de annyi szeretetet, csodálatot, imádatot rakott bele a hátizsákomba (a testvéremébe és a gyerekeimébe is), amennyi több életre is bőven elég lenne. Mégis, ő most egy kórházban fekszik, mert ... mert bevittem. Közel egy év napi 24 órás gondoskodása, ebből négy és fél hónap otthonápolása után...bevittem. Szépíthetem, hogy "elhelyeztem" egy megfelelő ápoló helyen, de én tudom, hogy ... bevittem. Nem bántam meg, egészségi szempontból és több más szempontból is jól tettem, nem is kell ezen magyarázkodnom, de mégis...

Anyukám ma is megmelegítette a szívemet. Én pedig boldog vagyok, hogy ma is megsimogathattam, hálás vagyok, hogy ma is  megszeretgethettem.

A futópályán a nulla fokban, vagy inkább minusz egyben ezek után olyan szuper távot teljesítettem, hogy őszintén meglepődtem a teherbírásomon. Régen sikerült ilyen jól az "edzésem". Ma este vár még rám egy telefonbeszélgetés a  csodás legidősebb unokámmal, majd egy jó kis torna és egy hétösszegző-héttervező ötletelés elalvás előtt. 

Olyan kevés kell a boldogsághoz és az a kevés is olyan sok tud lenni, hogy alig bírja el a lélek. Folyton túlcsordul.