Február utolsó hétvégéjén, beleértve a pénteket is, valahogy benne volt, hogy elmegyünk meglátogatni a gyerekeket, unokákat. Természetesen ilyenkor mindkét gyerekben és mind a négy unokában gondolkodunk, mert volt már olyan, hogy az idő rövidsége ellenére sikerült egy napba, vagy akár egy villámlátogatás idejére egy fél napba besűríteni az egymástól száz kilométerre fekvő két várost.

Csütörtökön este már készen voltam a feladataimmal és az itthoni teendőimmel, részemről péntek reggel már indulhattunk volna, de nem sikerült, szombaton sem úgy alakult, a vasárnapban meg már nem is reménykedtem. Aztán vasárnap délelőtt tíz óra körül hazajött értem a férjem, hogy indulás van, de most, azonnal, mert már késésben vagyunk. Az ilyen elindulás azt jelenti, amit szó szerint  jelent: húzd a cipőd, vedd a kabátod, a két napja előrelátóan összekészített úticsomagot dobd be a kocsiba egy kis ásványvízzel, vegyél magadhoz egy kis pénz meg egy telefontöltőt és már itt sem vagyunk. 

Jászberénybe kellett menni  és nekem már az elindulás pillanatában elszabadult a fantáziám. Mindkét unokás városhoz nagyjából egyforma távolságra leszünk, de kora délután lesz, mire végzünk, így aztán csak az egyik fog beleférni és fájó szívvel le kell mondanunk a másikról. Melyik ujjam harapjam? Esetleg mindkét ujjamat és legyen inkább egy rövid Mátrafüred, csak úgy, mi, kettesben? Ezt szóba sem mertem hozni, pedig, ahogy mondani szokták, lett volna rá igényem, a Mátrára ugyanis mindig van. Tőlünk kb. húsz kilométerre van egy olyan település, ahonnan tiszta időben és nagyon nagy ráérzéssel látszik a Mátra, most viszont hiába volt meg a ráérzés és a koncentráció, akárhogyan néztem, nem láttam, még a körvonalait sem. Nem is baj, így könnyebb volt szóba sem hozni.

Akkor telefonáljunk. Előbb a távolabbi városba, hogy ha időben végzünk és ők otthon lennének, elmennénk. Persze, menjünk, várnak, hangzott a várt válasz, mire úgy gondoltam, a másik városba is telefonálok, ott vajon mi a helyzet. Jól is tettem, mert kiderült, hogy ők csak este hét óra körül lesznek otthon, de menjünk, ha rövid időre is, ők is várnak. Ez van, amikor tizenkilencre lapot húz az ember. Majd meglátjuk, hogyan alakul, mikor végzünk, mennyi időnk marad és akkor majd döntünk, de valószínű, hogy a távolabbi városba megyünk és a másikba legfeljebb csak beugrunk egy fél órára, hazafelé kis kitérővel útba is esik majd.

Mire a kiskörei hídon átkeltünk a Tiszán, már nagyjából össze is állt, hogy várhatóan mi fér bele az időbe és mi nem.

A férjem munkájának idejére Jászberényben kellett valami elfoglaltságot találnom magamnak és az állatkertet választottam. Kis állatkert, nagy élmény, így szól a jelmondatuk és ha megelégszel egy nagyobb állatkert kicsinyített, de mégsem miniatűr változatával és cserébe elfogadod a zsúfoltságtól mentes, családias hangulatot, akkor tényleg így van. Nagy élmény. Karácsonyi pingvinséta idején jártam már ott, de akkor annyira hideg volt, hogy nem tudtam kint maradni, meleg helyet kerestem és a pingvinekkel való találkozásom, majd a majomház meglátogatása után lemondtam az állatkert többi lakójáról és beültem a jó meleg pihenőbe. Azóta is tervezgettem, hogy visszamegyek egyszer alaposabban szétnézni.

Nos hát, itt volt az alkalom.

Nos hát, most is hideg volt.

Most is nagyon hideg volt, de most nem adtam fel és mindent, de tényleg mindent megnéztem. Egy órát járkáltam a helyes kis kertben, ami nem is olyan kicsi, mint elsőre hittem és miután lefagyott a kezem, lábam és a végére úgy nagyjából mindenem, ültem csak be a melegedőbe.

Amit nem láttam, az a barna medve és az oroszlán. Láttam viszont, többek között, párducot, foltos hiénákat, tevéket, kengurukat, pingvineket, tarajos sünöket, szürkenyakú koronás darvakat és gyönyörű, színes tollú madarakat. Minden állatnak hatalmas élettere van, kényelmesen elférnek, persze tudom, mihez képest? Például a párduc a fél szavannához képest? Nem mondom, hogy az állatkert megfelelő egy vadállat számára, mert nem az, de ha arra gondolok - márpedig naivan arra tudok csak gondolni -, hogy ezek az állatok egy cirkuszi ketrec helyett kaptak állatkerti kifutót, akkor örülök. Szóval, a jászberényi állatkert olyan kis szomszédnénis, olyan kis kedves, barátságos, jó hangulatú, nyugodtan a magunkénak érezhetjük. Nem akar előkelőnek látszani, nem akar feltűnő lenni. Kicsi és mentes minden nagyzási hóborttól. Jó volt ott lenni.

Jászberényt elhagyva Pest felé vettük az irányt, száz kilométer állt még előttünk és már elmúlt délután három óra is. A Mátrának csak messziről integettem. A Gödöllői-dombság egyik kis településének határában, Szada szélén van egy kilátó, amit már egy ideje szeretnék megnézni, de erre sincs idő sosem. Most még tankolni sem álltunk meg, hogy minél előbb odaérjünk, ahol vártak már bennünket. Két órát tudtunk együtt tölteni, millió öleléssel, puszival, mesével és játékkal. Induláskor már láttuk, hogy a másik csapathoz most nem tudunk még beugrani sem,  pár perc lenne csak, amit velük tölthetnénk, mert ott is éppen vacsora lenne, majd fürdés és készülődés a hétfői óvodához, iskolához, munkához. Hallottuk a csalódást a telefonban, de megígértük, hogy legközelebb ők következnek.

Hogy az mikor lesz? Szerintem pénteken.