Az első emlékem, hogy állok az ajtóban és nézek be a konyhába az anyukámra, közben szopom az ujjam és gyűrögetem, morzsolgatom a zöld kismama-ruhájának övét, amit magammal húzgáltam mindenhova. Két-három éves lehetek. 

A második képen is én vagyok, a kis rácsos ágyam mellett állok anyukám mellett, aki az újszülött testvéremet fogja és azt kérdezi tőlem, hogy ugye átadom az ágyamat az öcsémnek. 

Aztán látom magam előtt, ahogy anyukám biciklivel az óvodába visz és elesünk.

Új kép. Az óvodában ülök és anyukámat várom, hogy jöjjön értem, ne kelljen megennem az ebédet, vigyen haza. Pont azért kérte anyukám az óvodai ebédet, mert otthon alig ettem, főtt ételt meg végképp nehezen lehetett belém tuszkolni és remélte, hogy majd az ovis társaim közösségében jobban fogok enni, de nem.

Orvosnál vagyunk, magánrendelésen. Az orvos és az anyukám arról beszélnek, hogy mi bajom lehet, hogy ennyire étvágytalan vagyok, miközben egyáltalán nem vagyok sovány, sőt, nagyon is husikás. Kórházba kell mennem kivizsgálásra. Háromszor vagy négyszer voltam bent, semmi okot nem találtak. Minden kórházi "befekvés" rettenetes volt, rengeteget sírtam és nem értettem, miért kell ott lennem, amikor semmi bajom nincs. Folyton a lázlapomat tanulmányoztam, hátha rájövök, hogy mi bajt találtak, de mindig minden rendben volt. Sírtam, mert vártam az anyukámat, sírtam, mert amikor jött, nem vitt haza és biztos haragudtam is akkor rá, de arra nem emlékszem.

Folyton aggódott értem. Féltett, vigyázta minden lépésem. Rettegett, hogy bajom eshet. 

Anyukám. Anyukám. Anyukám. Anyukám. Anyukám. Aggódsz, féltesz, vigyázol rám. Nem múlt, hanem jelen időben. Öröktől fogva, most és mindörökké.

Ahogy gyerekkorom első emlékei, úgy kertem első tulipánja is a tiéd.