Néhány éve Abádszalók és Kisköre között kocsival közlekedtünk a gáton, gátjárási engedélyt kellett hozzá váltani. Lehet, hogy nem is mentünk ezen a szakaszon végig, nem emlékszem már, de arra nagyon is, hogy arról a gátszakaszról nézve láttam igazán nagynak a vizet. Mintha a tengert láttam volna, ahol a kék víz összeér a kék éggel.  Hatalmas volt, végtelen és gyönyörű. 

A Tisza-tó, mint aktivitási lehetőség, napirenden van mostanában nálunk, mert a családban vannak, akik rendszeresen odajárnak kerékpározni és evezni. Nagy távokat tesznek meg, végig biciklizik például a déli-kört Poroszlótól Kiskörén, Abádszalókon és Tiszafüreden át vissza Poroszlóig, vagy az északi-kört Tiszacsegén és Ároktőn át Tiszafüred-Poroszlóig, de kenuval se nagyon adják alább és egész napos evezéseket teljesítenek. 

Ami nekem a Tisza-tavi aktivitások közül elérhető, az a gáton való gyaloglás és pont erre készültem május 20-án szombaton. Hogy én is tegyek valamit.

Ezen a napon a munka Abádszalókra szólított bennünket és útközben találtam ki, hogy amíg a munka tart, nem fogok tétlenül várakozni és pláne nem fogok unatkozni, hanem átgyalogolok a gáton Kiskörére. Az első hibát azzal követtem el, hogy elmondtam a tervet a  férjemnek, aki rögtön hülyeségnek minősítette az egészet, és nehogy elinduljak egyedül, ő meg majd keresgéljen munka után, hogy ugyan merre járok, vagy éppen hol bolyongok és ki tudja, hol talál végül majd meg.

Tegyen ki engem az abádszalóki kikötőnél és majd Kiskörén, a vízlépcsőnél találkozunk, mondtam elszántan, de ő csak hitetlenkedve csóválta a fejét. 

Újabb hiba, hogy nem néztem meg térképen a távolságot, hanem csak a biztosnak hitt memóriámra hagyatkoztam, vagyis arra, hogy egyszer kocsival jártam már ott és akkor nagyon közelinek tűnt egymáshoz a két település. Legyen öt kilométer, de akkor sokat mondok.

Hát nem annyi.

Megálltunk tankolni az abádszalóki benzinkúton. A kutasnak előadtam nagyívű gyaloglási tervemet és érdeklődtem a távolságról, mire ő is megcsóválta a fejét és mondta, majd a társával meg is erősíttette, hogy nem annyi az, hanem sokkal több, megvan az akár 8-10 km is. 

Á, dehogy van, gondoltam, de mondani nem mertem. Már hogy is lehetne annyi, még a felét is sokallom, de azért most már én is csóváltam a fejem, és mégsem szálltam ki a kocsiból a kikötőnél, hanem csak a strandnál. 

A strandnál felmentem a gátra és lenéztem a hatalmas abádszalóki öbölre. Felmértem, hogy legalább két szabad órám van, de lehet akár három is, így aztán bőven belefér, hogy kényelmesen elsétáljak legalább a kikötőig, aztán vissza. Ragyogóan sütött a nap, nem volt nagyon meleg, a szél is kellemesen fújdogált. Szemben a kiskörei víztorony glóbusza is látszott és hirtelen biztosan tudtam, hogy mégis nekivágok Kiskörének és átmegyek oda, át én! Volt nálam ivóvíz és egy kis csoki is, fejembe húztam a sildes piros sapkámat, felvettem a hátizsákomat és a napszemüvegemet, alaposan bekentem magam az ötven faktoros fényvédőmmel, a napkendőmmel beterítettem a fedetlen karjaimat, majd határozott léptekkel elindultam a gáton Kisköre felé. 

Úgy gondoltam, a  kikötőnél azért majd leülök egy kicsit és majd véglegesen ott döntök, hogy mi legyen, megyek-e tovább vagy visszafordulok, de képzeld, meg sem álltam, csak integettem a hajóknak és mire úgy igazán engedett a szorításából az adrenalin, vagy nevezzük egyszerűen elszántságnak, már olyan messze jártam, hogy nem érte volna meg visszafordulni.

Illetve azt hittem, hogy messze járok, de mikor visszanéztem, akkor láttam csak, hogy bár már úgy éreztem, lassan lemegyek a térképről, még mindig közelebb vagyok Abádszalókhoz, mint Kisköréhez, amit egyébként a hidroglóbuszával együtt onnan éppen nem is láttam. Láttam viszont a kék éggel összeérő kék vizet, de nem mentem le a vízpartra, mert akkor már erősen takarékoskodtam a plussz lépésekkel. 

Még a kikötőnél két szekér jött velem szemben Kisköre felől, az elsőt meg is szólítottam, hogy ugyan mondja már meg, milyen messze van ide Kisköre. Hát az elég messze, mondta, olyan 8 km, de lehet, hogy még annál is több és tán gyalog akarok-e odáig menni. Bizony gyalog, feleltem és hozzátettem, hogy kevesebbet gondoltam, ő meg erre azt válaszolta, hogy inkább több az, mint kevesebb, de nemsoká jön majd  visszafelé Kiskörének és szívesen felvesz a szekerére.

Hát hogyne. Mire te megfordulsz, én már régen Kiskörén leszek, gondoltam.

A következő hibám ez a kissé nagyképű hozzáállásom volt, mert mi tagadás, eléggé elvoltam magamtól, hogy milyen bátor vagyok és milyen jó az állóképességem is, meglátszik, hogy otthon naponta edzésben tartom magam, van is mire büszkének lennem így hatvan évesen. Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok jártak a fejemben és bár kezdtem fáradni, rendületlenül mosolyogtam magamra meg persze a biciklisekre is. Rengeteg biciklis volt a gáton, de gyalogos csak egyedül én voltam és Fábry szavaival élve zavarba ejtően egy elszánt (és kivénhedt) zarándok benyomását keltettem. 

Egy, csak egy gyalogló volt a gáton, és az én voltam. Ez azért már valami! Ezért még a biciklisek is elismerően előre köszön(hetné)nek nekem. Mert ugye biciklivel mennyivel könnyebb!

Ez a nagyképűség vitte a lábaimat előre, pedig meg kellett volna állnom, hogy pihenjek, nem is egyszer, többször is. De én csak mentem, mentem és mentem. Így értem el a zsilipig, amit a benzinkutas szerint kb. félútnak lehet tekinteni és innen még legalább 5 km, ha nem több az út, de neki ugye nem hittem, ahogy a szekeresnek sem. Én, kérem szépen, csak magamnak hittem és azt hiszem, ez volt a legnagyobb hibám.

A zsilipnél viszont már magamnak sem. Hirtelen úgy éreztem ugyanis, hogy egy lépést sem fogok tudni tovább menni, mert bejelzett a csípőm és a térdem is.

Megálltam hát, és a nagyképű mosoly lehervadt a megizzadt és kipirult arcomról. Előttem a végeláthatatlan gátút, Kisköre meg sehol.  Ahány izület van bennem, az mind szúrt és égett. Jaj. Aggodalmasan forgattam a fejem vissza Abádszalók felé, hogy ugyan jön-e már a szekér, de azt se bántam volna, ha egy teve hátára kell felülnöm, csak kerüljem el, hogy fel kelljen hívnom a férjemet, megadva az ismeretlen koordinátáimat és kérni, hogy jöjjön értem. Mert mit is mondhattam volna? Itt vagyok valahol Abádszalók és Kisköre között a gáton, valami zsilip előtt állok, nem tudok tovább menni, gyere és ments meg? 

Két nő álldogált biciklijére támaszkodva a zsilipnél, megkérdeztem őket, messze van-e még Kisköre.

Messze.

De mennyire?

Hát eléggé. Olyan négy-öt kilométerre. De lehet, hogy több is van az.

Nem létezik, mondtam. Lehetetlen.

Erre a másik nő felnevetett és azt mondta, hogy ő  mondhatná, hogy egy kilométer, csak az nem lenne igaz. De menjek bátran, ők Abádszalókra tartanak, már alig várják, hogy odaérjenek, olyan régóta jönnek.

Honnan, kérdeztem.

Hát Kisköréről. 

Jaj.

És ők biciklivel vannak.

És akkor tudtam, hogy nincs mese. Mennem kell tovább. Mennem kell.  És ha nem jön a szekér, márpedig az nem jön, akkor bizony gyalog.

(folyt. köv.)