A fotó forrása: https://triviumnet.hu/2017/09/24/kismadar/

Boldizsár Ildikóval hallgattam egy beszélgetést valamelyik nap. Személyesen nem találkoztam még vele, viszont a beszélgetés felidézte bennem a Döbrentey Ildikóval való találkozásomat.Egyszerűen csak annyit tudok mondani, hogy mindketten csodálatos mesemondók, édes mesélő tündérek. 

Döbrentey Ildikó úgy hát-nyolc évvel ezelőtt egy könyvet dedikált nekem, az Égből pottyant meséket. Kérdezte, hogy kinek lesz.Gondolom, olyan válaszra számított, hogy a gyerekeimnek vagy az unokámnak, és eredetileg tényleg az elsőszülött unokámat akartam mondani, mégis, az utolsó pillanatban meggondoltam magam és ezt feleltem:

- Nekem legyen kedves. Magamnak lesz.

Halkan mondtam, kicsit szégyenkezve. Ő rám nézett a gyönyörű, tiszta és meleg szemeivel és mosolyogva csak ennyit mondott:

- Ennek biztos most jött el az ideje.

Ezzel a beleérző, vagy inkább együttérző mondatával Döbrentey Ildikó örökre a szívembe zárta magát. Miután aláírta és nekem ajánlotta a meséket, rajzolt is hozzá egy faágon ülő kismadarat, mert szerinte ez illik hozzám.

Tehát hallgattam valamelyik nap a beszélgetést Boldizsár Ildikó mesekutatóval, és ő a sok fontos dolog mellett egy különösen fontosat is mondott:

"Dolog elől futsz, vagy keresel valamit?"

Megütött ez a kérdés.

Úgy tűnhet és talán úgy is van, hogy a sok-sok utazás, esemény, program és ezek vadászata miatt én is valahogy futás közben vagyok, még akkor is, ha éppen ülök vagy állok. 

Mindig ott mocorog bennem az, hogy menni kéne. Menni, menni, menni. Nagyon úgy tűnik, hogy nálam is megérett a kérdés: dolog elől futok vagy keresek valamit? Napok óta az jár a fejemben, hogy ez nem egy eldöntendő kérdés, nem csak a kérdés egyik fele lehet igaz, hanem a másik is. Vannak dolgok, amelyek elől elfutok, mert szembenézni velük fáj(na), és valamit biztos keresek is, csak azt meg nem tudom megfogalmazni, mert fáj(na) beismerni, hogy még nincs meg, vagy már nincs meg és fáj a hiánya. 

Milyen érdekes, hogy egyetlen mondatban háromszor írtam le azt a szót, hogy fáj, ráadásul ebből kétszer feltételes módban, zárójelben. Most akkor fájna vagy fáj? 

Ugye, milyen furcsa lenne ezeken elgondolkodni?

Furcsa és nehéz lenne, de talán gyógyító is. Csernus doktor szerint az ember vagy bevállalja, vagy nem az ilyesmit. Hát, nagyon úgy tűnik, hogy én nem vállalom be és csak futok. Hol dolog elől, hol meg azért, mert keresek valamit. Futok mosolyogva, örömmel, megélve minden egyes boldogság-pillanatot. Futok a félelem, a fájdalom és a szomorúság elől. Futok, mert akkor vagyok a legboldogabb, ha úton vagyok. 

És ha odaérek, akkor is tovább futok.

Ezt a témát még folytatni fogom itt. Akit érdekel, időnként nézzen ide vissza.

Folytatás július 10-én:

Tegnap hallgattam egy podcastban egy pszichológust, aki egy orvossal beszélgetett. Sok mindenről volt szó, többek között arról is, mennyire nem engedjük meg magunknak a pihenésnek azt a passzív formáját, amikor tényleg nem csinálunk semmit. Csak ülünk vagy fekszünk, csend van és csak úgy vagyunk. Ne tévesszük ezt össze a meditációval, ez nem az. Nevezzük inkább lustálkodásnak. Miért szégyelljük még magunk előtt is, ha nem csinálunk semmi hasznosat, ha nem ég a kezünk alatt a munka? Ha úgy ülünk le, hogy nem azon jár az eszünk, mit kell vagy kellett volna még elvégezni ahelyett, hogy lógatjuk a lábunkat.

Ahhoz, hogy lelkiismeretfurdalás és szégyenérzés nélkül élvezni tudjuk a semmittevést, gondoljunk arra, hogy a pihenés ilyenkor gyógyulás is egyben. A szervezetünk pihen. A sejtjeinknek ilyenkor van idejük meggyógyítani magukat, lebontani és újraépíteni, amit kell, még az idegsejtek velőhüvelyei is meg tudnak újulni. Ezt mondta az orvos.

Nos hát. Értem. Nagyon jó! 

 Folytatás július 18-án:

Márta blogjából idézek: 

"Az élet, az életem egy kaland. Újból és újból magával ragad. Feltárja előttem szépségét, a legapróbb részletekig. Az esőcseppek énekelnek. S ha ezek után még mindig félnék vagy nem lenne elég az ami itt van, egy karnyújtásnyira tőlem, akkor minden hiába. Akkor, ha a világ összes kincse az enyém lenne - az sem lenne elég."

Megjegyzésem: Igen, elég, ami itt van, de minden egyes kitekintéssel, utazással újabb oldalát ismerhetjük meg a világnak és ez nagy kincs annak, aki utazhat, mehet. "Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni." A világ nem annyi, amennyit belőle itt és most magunk körül látunk, hanem sokkal, de sokkal több. Végtelen. Szerintem ismerjünk, tapasztaljunk meg belőle annyit, amennyit csak tudunk, ha már itt vagyunk a Föld nevű bolygón. Most meg Vörösmarty Mihály A merengőhöz című verse jutott eszembe és már megint csak azt tudom, hogy sok mindent nem tudok én még.

"Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk."

Folytatás július 22-én:

"Comme d'habitude, le bonheur ne devient palpable que dans le rétroviseur." 

Szokás szerint a boldogság nem válik kézzelfoghatóvá, csak a visszapillantó tükörben. 

Megjegyzésem: Nagy igazság ez. Ha nem tudjuk megélni itt és most a boldog pillanatokat - mert csak pillanatokról beszélünk -, utólag még fájdalmasabb felismerni, hogy akkor ezt elszalasztottuk, hogy nem éreztünk boldogságot, amikor érezhettünk volna. Vágyunk valami után, ami tulajdonképpen itt van, most.