A múltkor elkeseredésemben úgy döntöttem, hogy elmegyek még egy reumatológushoz és az ő véleménye lesz a perdöntő, mert valakinek végül hinnem kell. Nem is értem, hogy nem jutott hamarabb az eszembe a drága doktornő, akit régóta ismerek és segített már nem is egyszer. Évekkel ezelőtt elköltözött a városunkból, egy körház főorvosa lett és van magánrendelése is, jártam már ott nála a magam és a férjem dolgában pár éve. És most, hogy kétségbeesetten reumatológust kerestem, pont ő nem jutott az eszembe.

De miért is vannak az embernek barátai? 

Hogy eszébe juttassák.

Nosza, fel is hívtam és két hétre adott időpontot, és ez az időpont a héten volt, február 18-án.  Megörültünk egymásnak, megismert, emlékezett rám és megdicsért, mert szerinte semmit nem változtam (én ezt úgy értettem, hogy nem öregedtem) és amilyen jókedvűen kezdtünk beszélgetni, a csontritkulásos probléma taglalásához érve  ez a jókedv, ez az optimista hangulat meg is maradt. 

A leletet átnézve elmondta, hogy ez a sűrűségérték rossz,  de ne ijedjek meg, van segítség, ebből szépen vissza lehet jönni, mire mondtam, hogy nem szeretném az ijesztő hatóanyagú tablettát szedni, inkább az injekciót választanám, még akkor is, ha azt nem kaphatom TB támogatással. 

A doktornő figyelmesen meghallgatott és azt mondta, hogy lássuk csak az egyéb leleteimet is. Odaadtam a kifogástalan, csillag nélküli két oldalas nagylaboromat és a gerinc-csípő-térd röntgenemet, ami szintén jó, az életkori átlaghoz képest teljesen elfogadható. Meg is dícsért érte. Kikérdezett gyógyszerekről, életmódról, mozgásról, majd azt mondta, hogy emeljük meg a kalcium-bevitelt, ehhez tanácsot is adott, és mozogjak, amennyit csak tudok, tornázzak továbbra is és legyek optimista, mert a gyógyszerrel várhatunk egy évet. Erre azt mondtam neki, hogy áldja meg őt a jó Isten.

Egy év múlva megismételtetjük a vizsgálatot és ha az eredmény nem lesz rosszabb, vagy jobb lesz, mint a mostani - és erre szerinte minden esély megvan - akkor gyógyszer vagy injekció nélkül mehet tovább a csontépítés kalciummal, D vitaminnal és a sok mozgással. Ha mégis kell gyógyszer, akkor majd visszatérünk rá, de reméljük, hogy nem kell. 

Hajrá, bizakodjunk és találkozunk egy év múlva!

Nem kijöttem az ajtón, hanem a boldogságtól kirepültem. (A térdemet pedig egyszerűen elfelejtettem mondani,  csak a hazaúton jutott az eszembe, nyilván azért felejtettem el, mert már jól terhelhető és nem fáj!)

És azóta is repülök. 

És a csoda folytatódik. 

Pénteken Debrecenben voltam a Fogászati Klinikán, ahol a múltkor készített panoráma felvételt ki kellett egészíteni a fogaimról külön kis-röntgenekkel góckutatás céljából és nagy örömömre az is rendben van, a bölcsesség fogamat sem kell kiműteni, lesz egy gyökérkezelés és egy töméscsere, azt ott meg is fogják csinálni.  A fogorvos őszintén örült, amikor elmondtam neki, hogy nem kell gyógyszert szednem és ő is biztatott, hogy csak így tovább. 

És még mindig nincs vége.

Az a doktor, aki manuálterapeuta is, szerintem nagyon ügyesen teszi a dolgát. Mindenemre hat a kezelés, úgy érzem, tehát nyilván a csontjaimra is. Még háromszor megyek hozzá, aztán már csak havonta, de már most mondom, hogy a jó Isten áldja meg mind a két kezét.

A héten négyszer voltam a futópályán és harminc-negyven perceket tudok gyalogolni, majd elvégzem kint a saját testsúlyos tornámat, már kétszeri ismétlésszámmal dolgozom és persze esténként a gyógytorna is megvan a nyújtásokkal és az erősítésekkel.

A náthámat (vagy mimet) elfújta a szél. A nagyobbik gyermekem egy síbalesetet megúszott horzsolásokkal.

Ugye tudjátok, kit sejtek a csodák mögött?

Igen, őt. Az én drága, egyetlen anyucikámat. Ő vigyáz ránk. Ő segít. Nincs kétségem.