"Josef, a költő, egész életében szeretett énekelni, rímeket faragni. Miután nyugdíjba ment, vett magának egy számítógépet, elment egy kurzusra, hogy megtanulja kezelni, majd legépelte a verseit. Ezeket adta ki a fia és az unokái, hogy megmaradjanak az utókornak. A kedvencem az "Ich liebe dich, mein Leben" című vers. Egy szerelmi vallomás, az életnek. Mint ahogy az összes többi is az, mindegyik tele életszeretettel, hálával, a helyi táj és mindennapi élet iránti megbecsüléssel."

(Forrás: http://prodanmarta.blogspot.com/2023/07/ich-liebe-dich-mein-leben.html)

Anyukámról is szólhatna az idézett pár mondat. Amikor már nem csak a gyerekeit nevelte fel, hanem az unokáit is, amikor már táncolt az unokái esküvőjén és megélte a dédunokák születését is és amikor más már úgy érezte volna, hogy leteheti a lantot, az én anyukám akkor vette a kezébe. Elkezdett rímeket faragni mindenféle papírfecnire, és ha megírta egyiket-másikat, alig várta, hogy elolvashassa nekünk. Sokszor csak azért hívott fel, mert nem győzte kivárni, hogy odaérjek és meghallgassam, türelmetlenül felolvasta inkább telefonon. 

Nagyon szép verseket írt és rengeteget. Mindenről írt, az életéről, az emlékeiről, rólunk, a gyerekeiről és az unokáiról, a természetről, de írt kitalált történeteket is. Minden versében benne van minden nehézség ellenére az élet szeretete,  az élet elfogadása a jóval és a rosszal együtt és benne van a hála, mert élhet, szerethet és örülhet. Mindennek tudott örülni. Egy kismadárnak, egy virágnak, a felhőknek, a naplementének, egy lassan mászó csigának, a fűben megbújó kicsi bogárnak, mindennek.

Gyakran mondta nekem, hogy olyan hálás azért, mert már ráér gyönyörködni a körülötte lévő természetben is. Már megteheti, hogy reggeltől estig a kertben sétáljon, nézze, mekkorát nőtt a kis fenyő az előző nap óta, figyelje a madarakat az ablakon át és nézze a színeket maga körül. Megteheti, mert már ráér. 

Elvégezte a dolgát és a dolgán kívül is mindent, de mindent, maradéktalanul ebben az életben. Ő ugyan élete végéig azt mondogatta, hogy bárcsak még többet tehetett volna értünk, a családjáért, és csak könnyesen mosolygott, amikor ezt megcáfoltam. Mindent megtettél, anyukám, és meg is teszel még sokáig értünk, de a legtöbbet adtad, ami adható: a világon a legjobban te szeretsz bennünket. Ezt sokszor elmondtam neki. Sokszor viccesen kérdeztem tőle, hogy ki szeret engem a legjobban, anyukám? Ő pedig mindig csak ölelt, puszilgatott és simogatott, mert hát ugyan ki? 

Néhány éve megkértem, hogy az addig megírt rengeteg verséből válogassa ki azokat, amelyeket a legjobban szeret. Ő pedig nekilátott és újra elolvasgatta őket, sokáig válogatta, keresgélte, sok versre emlékezett is és fejből idézte, és amikor összegyűlt egy jó kis csomag belőlük, hazahoztam és legépelgettem. Nem árultam el neki, hogy mire készülök. 

Ma is pontosan emlékszem, hol történt, hol állt anyukám, hol álltam én, emlékszem, hogy kik voltak még jelen, amikor...

...amikor átadtam neki a nyomdából frissen hazahozott saját verseskötetét. Gyönyörű, piros-fehér színű  keményfedeles könyv lett, azért választottam a pirosat, mert anyukám könyve az életszeretetről szól, az élet színe pedig a piros. 

Nem hitt a szemének. Csak forgatta a könyvét, beleolvasott, hogy tényleg az ő versei vannak-e benne, boldog volt, repült, tapsolt, mint egy kisgyerek. Attól kezdve naponta, igen, naponta újra és újra elolvasta az egész könyvet, ott volt mindig a keze ügyében, sokáig vele is aludt. Nagyon büszke volt rá, hogy saját könyve lett. 

Aztán még sok-sok verset írt, megszámolhatatlanul sokat. Addig írt, amíg tudott, amíg a szeme el nem romlott annyira, hogy már alig látott. Akkor hagyta abba, amikor már a saját kézírását sem látta elolvasni. Három hatalmas dobozzal én őrzöm a verseit, a testvéremnél is van négy-öt dobozzal. A verseskönyvet én hoztam el. Úgy beszéltük meg anyukámmal, hogy mindig a család legidősebb tagja fog rá vigyázni. Ez most én vagyok. Amíg a világ világ, ez a könyv meg fog maradni a családban, őrízni fogják a leszármazottak és a könyv segít majd  megőrízni azt, aki ő volt.

A könyvvel együtt egy olyan édesanyát, mamikát és dédikét őrzünk, aki a családját feltétel nélkül imádta, aki nem csak beteljesítette, hanem szerette is az életét, szerette maga körül a vidámságot, és aki énekelt, nevetett, amíg csak tehette.

Amíg csak élt.