Ebben az évben többek között Csehországban, aztán Erdélyben Torockón, a Felvidéken Gombaszögön és az Anyaországban Somogyfajszon égett az őskohászok tüze. Csehország kivételével mindhárom másik helyszínre  nagyon szerettem volna elmenni, de végül egyre sikerült.  A Felvidéken, a Gombaszögi Nyári Táborba jutottam el és nagyon hálás vagyok érte.

Az utolsó pillanatig úgy volt, hogy oda sem tudunk elutazni, mert a munka mindig mindent felülír.

A tábor előtt egy héttel tudtuk meg, hogy az őskohászunk bemutatót tart majd a felvidéki magyar fiatalok öt napos fesztiválján és én azonnal mondtam, hogy menjünk el oda, oldjuk meg valahogy. Gombaszög sokkal közelebb van hozzánk, mint a másik három helyszín, Csehország, Torockó és Somogyfajsz. Napokig ingadoztunk, hogy mi legyen, akartunk ott lenni, de szállásunk sem volt, a munkát sem lehetett intézni, minden állt, végül sok-sok szempontot mérlegelve, fájó szívvel úgy döntöttünk, hogy nem megyünk. Meg is győztük egymást, hogy ez most a jó döntés és kész, majd jövőre másképp lesz.

Aztán másnap délelőtt, még csak nem is reggel, ébredés után, hanem amikor már a munkával, az ebédkészítéssel és az intézni valókkal együtt elindult a nap úgy, akkor hirtelen, már nem tudom, melyikünk mondta ki, hogy menjünk el mégis Gombaszögre.

És láss csodát, néhány telefon és el lett intézve a szabadság egy jó hosszú hétvégére, csütörtöktől hétfő reggelig.

Újabb néhány telefon és lett szállás is.

Amíg az ebéd megmelegedett, gyorsan összepakoltunk és ebéd után azonnal indultunk is. Így, ilyen gyorsan még sosem követték nálunk a döntést a tettek. Őskohászunkat is csak útközben hívtam fel, hogy mégis el tudunk menni. 

Bő három óra múlva már Rozsnyó főterén álltunk. Rozsnyó szép fekvésű város, de vajon melyik nem az ott a Felvidéken? A város a Gömör-vidék központja, a Sajó folyó völgyében, a Szlovák Érchegység lejtői és a Szlovák Karszt Nemzeti Park fennsíkjai között fekszik. Mindketten jártunk már ebben a városban, én például 18 éves koromban és úgy emlékeztem, hogy a főtér egy hatalmas, virágos tér. Utána is néztem, tényleg ez a legnagyobb négyzet alaprajzú középkori tér a mai Szlovákia terültén. Most körülsétáltunk a jellegzetesen felvidéki négyszögletes, majdnem szabályos négyzet alakú főteret, közepén a 36 méter magas Őrtoronnyal, majd leültünk egy padra, fagyiztunk, fotózgattunk és megállapítottuk, hogy ez a tér bizony a negyven év alatt összement. Kisebbnek, kopottabbnak, kevésbé virágosnak tűnt most és a késő délután ellenére eléggé kihalt is volt. Nyoma sem volt annak a nagy nyüzsgésnek, amire emlékeztem. 

Szállást Aggtelken foglaltunk, 15-20 perc alatt oda is értünk. Az alföldi rekkenő hőségből a hegyi világba csöppentünk, és míg itthon légkondi nélkül nem is tudtunk lenni, ott pulóver kellett este, éjszaka pedig 14-15 fokig hűlt vissza a levegő. Szerettem nagyon. Elmentünk a Baradla-barlang környékén kialakított pihenő parkba, ahol estig még jó két órát el tudtunk tölteni. Lendületesen el is indultam a barlang fölé vezető lépcsősoron, jó is lett volna egészen a hegy tetejéig felkapaszkodni, és ha nem lettem volna egyedül és nem kezdett volna már sötétedni, fel is kapaszkodtam volna, így viszont kb. az egyharmad út után visszafordultam. 

A kicsi retró (nagyon retró) aggtelki szállásunkról pazar kilátás nyílt a szemközti dombokra, amelyek nagyon hasonlóak a székelyföldi "pöttyös" dombokhoz és ez a látvány, meg persze az útközbeni is, valamelyest pótolták az idén elmaradó székelyföldi utazásunkat. Az egyik dombon még medvét is véltem látni.

Másnap reggel korán összepakoltunk és mire a ház népe felkelt, mi már újra a Felvidék hegyei, virágos rétjei, tehenekkel teli legelői között jártunk. Pelsőcöt elhagyva letértünk a főútról, egy kis tábla jelezte a gombaszögi tábor helyszínét. A tábor a felvidéki magyar fiatalok nyári találkozó helye, ahol a gyönyörű magas hegyekkel körbevett széles, nagy völgyben, a patak mentén sátoroztak és a szó legjobb értelmében fesztiváloztak rengetegen, tényleg rengetegen, több ezren.

Itt csöppentünk bele egy szívet-lelket melengető olyan fesztiválhangulatba, amilyet eddig csak a gyergyószentmiklósi EMI táborban tapasztaltunk. Nem volt árpádsáv, nem volt "vesszen Trianon", nem volt Nagy.Magyarország (bár én örültem volna neki), mégis, magyarabb már nem is lehetett volna az egész. Volt Árpád-kori vaskohászatot bemutató nagyon látványos patakparti műhely, volt cserépkályha építés és korongozás, néptánctanítás, közös jógázás, volt Pajtaszínház (ahol megnéztem Martin McDonagh Otthol című színművét), volt  lovagoltatás, evés-ivás és rengeteg koncert három színpadon is, hajnalig. Több helyszínen beszélgetéseket, előadásokat is szerveztek kerekasztal-szerűen, azoknál is mindig nagy volt az érdeklődés.

Miniszterek, nagykövetek látogattak el erre a fesztiválra, rangot és jelentőséget adva ennek a rendezvénynek és most mindegy is, hogy milyen "színűek" voltak.  A fontos az, hogy itt mindenki magyar volt, magyarul beszél, érez és gondolkodik, táncol, röplabdázik, fürdik a patakban vagy énekel.

Az időm nagy részében a kovácstűz körül üldögéltem és hallgattam az őskohászunk előadását, beszélgetéseit, világos és okos gondolatait. Megéltem azt a büszkeséget, amit anyaként át akartam élni újra és újra a két évvel ezelőtt somogyfajszi őskohász tábor után, és amit csak távolról sikerült megélnem az idén például Csehország és Torockó kapcsán. Most büszkén és bizony párás szemekkel ültem a tűz körül és azt hiszem, mindenkinek elmondtam, hogy az őskohász-mérnök-kutató doktornak én vagyok az anyukája. Megfürödtem a dicsőségben és a büszkeségben. Ezért mentem.

És közben megmerültem a hamisítatlan fesztiválhangulatban is. Visszafiatalodtam negyven évet és ez nagyon-nagyon jól esett!

Szállásunk a hegytetőn álló, az egész vidéket uraló, impozáns Krasznahorka büszke vára alatt volt. Pár órát aludtunk csak, reggel korán már mentünk is vissza Gombaszögre és folytattuk a büszkélkedést és a fesztiválozást. Este jöttünk el, de még maradhattunk volna egy napot, hiszen visszavártak bennünket Krasznahorkán és a fesztiválon ellátást is kaptunk volna továbbra is, de egyszerűen - és ezt be kellett látnunk - nem bírtunk már lépni, jönni-menni, gyalogolni és főleg éjszakázni. Kialvatlanok voltunk és hullafáradtak. Hatvan év, az kérem szépen hatvan év, állóképesség és fittség ide vagy oda. Valakitől hallottam, hogy az úgy van, hogy húsz éves korodig a fejed kinő, ilyenkor meg már egyetlen éjszakázást egy hét alatt heversz ki. Hát, valahogy így vagyunk mi is.

Boldogan, elégedetten elindultunk haza, azzal, hogy ha elcsípjük a Kék és narancssárga zenekar tiszederzsi  koncertjét, akkor megnézzük őket. Gombaszögön Rúzsa Magdit láthattuk volna, ha maradunk, de az ő koncertjét egyszer már ott hagytuk, és valószínű, hogy most is ezt tettük volna.  A Tóth Zoltán-féle zenekar koncertjét viszont még sosem hagytuk ott. Őket szeretjük. Elcsíptük a koncertet Tiszaderzsen, meghallgattuk, örültünk nagyon, és megint jóval elmúlt éjfél, mire ágyba kerültünk, és nem Krasznahorkán, hanem itthon. 

A szépséges felvidéki hegyek kellemes klímájából visszacsöppentünk az alföldi forróságba a majdnem harminc fokos házba, mégis úgy aludtunk másnap délelőtt tíz óráig, mint a bunda. Amikor felébredtünk, egymásra néztünk és szinte egyszerre kérdeztük: nem megyünk el a Dunakanyarba?

Dehogynem. 

És egy óra múlva már úton is voltunk.