A kép forrása: https://www.borsonline.hu/aktualis/2020/11/miert-pont-a-goncolszeker-vilagit-az-egbolton

Katával még nyár elején megbeszéltük, hogy egy szép augusztusi estén, csillaghullás idején kimegyünk az erdő szélére hullócsillagokat nézni. Nevezzük ezt inkább bátorságpróbának, mert nem a csillagnézés volt a fontos, hanem hogy fogunk-e félni a sötétben és hogy egyáltalán meddig merünk kint lenni. 

A választott estén felhős volt az ég, zivatar is várható volt, de már annyira akartunk menni, hogy ezek nem tántorítottak el bennünket.

Este, még éppen sötétedés előtt nagy bátran kimentünk hát a városszéli erdőbe, vittünk magunkkal takarót, zseblámpát és szúnyogriasztót is. Kezdésnek jól átgyalogoltuk az erdőt, megtettünk olyan 3 km-t, aztán leültünk egy padra, ami az erdő szélétől három méterre, a kocsitól pedig öt méterre található, és nagy bátran nekiálltunk a bátorságpróbánk teljesítésének. 

Közben besötétedett, és egyre felhősebb is lett az ég, persze csillagokat sem láttunk, de mi roppant jókedvűek voltuk. Nevetgéltünk, beszélgettünk, énekelgettünk, de azért egyre inkább figyeltük a távoli villámlásokat is. Amikor az ég is meg-megdörrent már, fontolóra vettük, hogy feladjuk és hazamegyünk, mielőtt odaér a vihar, mert az, hogy hamarosan odaér, nem volt kérdés.

A hazaindulásra egy váratlan dolog miatt került végül sor: megállt egy autó és egy pár (értsd: egy férfi és egy nő) szállt ki belőle. Alig hallhatóan köszöntek nekünk, majd egymást kézen fogva elindultak befelé az akkor már koromsötét erdőbe. Tudtuk, hogy hiába nagy az erdő, a jelenlétünkkel csak zavarnánk őket, így aztán kocsiba ültünk és hazamentünk, még éppen időben, mert mire hazaértünk, jó nagy eső kerekedett. Hogy a pár hogyan bírta ki a vaksötétben a vihart, mennyire áztak el, és egyáltalán mennyire mentek be az erdő mélyére, nyilván sosem fogjuk megtudni, mi mindenesetre sokáig emlegettük őket. 

Ezzel az estével a bátorságpróbánkat teljesítettnek vettük, hiszen jó sokáig kibírtuk a sötét erdőben, egyáltalán nem féltünk, és biztos, hogy bírtuk volna még tovább is,  ha a szerelmespár, na meg a vihar közbe nem jött volna.

A csillagnézős este ismétlésre várt, vártuk is az alkalmat, amikor tiszta lesz az ég és feltárul felettünk az éjjeli égbolt, a mezei planetárium. Mezei, mert közben rájöttünk, hogy az erdő fái között nagyon kevés csillagot láthatnánk, hullócsillagot meg biztosan nem, ezért ahhoz, hogy lássunk is (a szerelmespáron kívül is) valami érdekeset, mondjuk legalább egyetlen hullócsillagot, nyitott és fényszennyezés-mentes helyet kell keresnünk. Kitaláltuk hát, hogy nem messze az erdőtől, a város szélén egy jó nagy szabad területen kialakított óriási játszóparkba megyünk el. Igaz, valamennyi mesterséges fény ott is lesz, de az égbolt kupolaként fog fölénk magasodni, és ha ott nem látunk hullócsillagot, akkor sehol. Akkor azt mondjuk majd, hogy hullócsillagok márpedig nem léteznek és kész.

Az az igazság, hogy mondtunk ennél vadabbakat is, annak ellenére, hogy végül láttunk hullócsillagot,  kettőt is, de közben a földrajzi és csillagászati ismereteink teljes, igen, jól olvasod, teljes hiányáról tettünk tanúbizonyságot. Nem csak arról nem volt szinte fogalmunk sem, hogy a Göncölszekéren kívül mit látunk még az égen, hanem a csillagok miben létéről is csak kitalációink voltak, nem beszélve a Föld, a bolygók és a csillagok egymáshoz való viszonyáról, hogy a Világűrt, mint számunkra teljességgel értelmezhetetlen fogalmat, már meg se említsem.

Milyen az ember? Elméje hiányosságait sajátos logikával, pontosabban annak hiányában vad képzelgésekkel tölti ki. Mi is elképzeltük, hogy mi lenne, ha egy űrhajó nekiütközne a Göncölszekérnek. Szakértő vélekedésinket akkor hagytuk abba, amikor teljes egyetértésben arra jutottunk, hogy biztosan kibillentené a helyéből.

Vagyis az űrhajó elhúzná a Göncölszekeret.

Ekkor éreztük úgy, hogy ez azért talán mégsem biztos, és miután már láttunk két hullócsillagot is, inkább hagyjuk a csillagászati okfejtéseket azokra, akik értenek hozzá és menjünk haza.

Szuper este volt!