Katával Esztergomba mentünk.

Mi olyanok vagyunk, akik eddig minden közös kirándulásunkba beleszuszakoltunk valami extrát, vagyis a terven felül mindig volt még valami, amivel, ahogy mondani szoktuk, "kimaxoljuk" az utazásunkat. Most ez az volt, hogy át fogunk menni kisvonattal Párkányba, aminek három vonzereje is van. Az egyik, hogy az már a Felvidék része. A másik, hogy át kell kelni hozzá a Dunán a szépséges Mária Valéria hídon, a harmadik pedig a párkányi oldalról feltáruló esztergomi Bazilika panorámája. 

Indulás előtt itthon szétnéztem a térképen, valami zöld kirándulóhelyet kerestem Esztergom körül és meglepve láttam, hogy Dobogókő jó közlekedéssel fél óra alatt elérhető. Nagyon reméltem, hogy bele fog férni ez a kis pilisi buszozás és egy kis dobókői séta és tudtam, hogy ennek csak egyetlen akadálya lehet: az, ha már Esztergomban lejárjuk a lábunkat - mint eddig minden kirándulásunkkor -, és egyszerűen nem lesz már erőnk és talán még időnk sem, hogy a Pilisbe menjünk. Ezért aztán már az itthoni induláskor eldöntöttük, hogy ha már lehetőség van Dobogókőre felmenni, cseréljük fel a két célpontot, menjünk előbb oda és csak aztán Esztergomba. Biztos, ami biztos.

És így is lett.

Kényelmesen utaztunk Pestig, elértünk egy korábbi vonatot Esztergomba, kicsit vártunk a buszra, majd dél körül már fent is voltuk Dobogókőn, ott, ahol Földanya szíve dobog. Amíg a buszunk kanyargott felfelé a gyönyörű őszi Pilisben, alföldi emberekként a hegyvidék látványával alig tudtunk betelni. A busz megállt Teca kocsmájánál Pilisszentléleknél is, ennek is nagyon tudtunk örülni, mert ez a hely egy magyar filmsorozatból lett ismert és népszerű. Örültünk, hogy ezt is láttuk.

Dobogókőn a központi kilátóhelyre mentünk, ahonnan nagyon szép a Dunakanyar panorámája. Itt csapódott hozzánk Sándor, akivel már az esztergomi buszpályaudvaron is találkoztunk. A dobogókői buszt kereste ő is. Neki köszönhetjük, hogy Dobogókőn eljutottunk a Rezső kilátóponthoz, ahonnan még teljesebb, még szebb volt a kilátás. Megcsodáltuk a Dunakanyart onnan is, majd visszagyalogoltunk a központi kilátóhelyre és onnan elsétáltunk a Siketek Mária Kegyhelyére. Ott megpihentünk és el is csendesedtünk egy kicsit. Mindkettőnknek van mit megköszönni, van miért hálát adni, és meghatottan meg is tettük ezt. Megálltunk Sri Chinmoy szobra előtt is és a békéről, mint elérhetetlen vágyról beszéltünk, hiszen éppen a kirándulásunk előtti napon tört ki a háború két újabb ország között a Közel-Keleten. 

Buszra szálltunk, a visszaúton megint integettünk Teca kocsmájának és fél óra múlva már újra az esztergomi buszpályaudvaron álltunk és vártuk azt a járatot, amely a Bazilikához visz bennünket, de gyorsan ám, mert kb. fél óránk volt már csak az utolsó városnéző kisvonat indulásáig és azt mindenképpen el szerettük volna érni. Megint akadt egy segítőnk, neki nem tudjuk a nevét, de rendes, becsületes, egyszerű embernek tűnt, ő kísért el bennünket a busszal a Bazilikához és ő segített nekünk ott kitalálni, vajon honnan indul a kisvonat, mégpedig perceken belül. Nem találod ki: nem onnan, ahol gondoltunk, hanem kb. nyolcvan lépcsővel feljebbről.

Nyolcvan lépcsőn kellett felszaladni olyan nyolcvan másodperc alatt.

Megcsináltuk, de az én szívem, mire felértem, a testemtől kb. fél méterre dobogott és a térdeim is megköszönték az erőltetett menetet. A kisvonat viszont legalább ott volt, nem indult el, szinte csak ránk várt, vagyis biztos, hogy csak ránk várt, mert kettőnkön kívül más utas nem is volt. Elköszöntünk a segítőnktől és már indultunk is a kényelmes(nek remélt) városnézésre. Tulajdonképpen kényelmes is volt, mert negyven perc alatt keresztül-kasul körbeutaztuk Esztergom látnivalóit, és gyalog mindezt egy örökkévalóság lett volna bejárni, közben magnóról ment az idegenvezetés is, igaz, hogy abból már szinte semmire nem emlékszem. Hideg volt, fújt nagyon a szél, a vonat fémülése is jéghideg volt és minden döccenőnél mi magunk is nagyokat döccentünk, szóval ilyen szempontból egyáltalán nem volt kényelmes, de legalább mindent láttunk, amit szerettünk volna. Átgurultunk a hídon is, Párkányból visszanéztünk a Bazilikára, jártunk a szigetcsúcsnál, vagyis keresztül utaztunk a Királyi városon rendesen. 

Visszaérve a Bazilikához, láttuk, hogy van még egy óránk, ami arra bőven elég volt, hogy kívülről megismerkedjünk a hatalmas épülettel és a királyi várral, gyönyörködhessünk a dunai panorámában, megkeressük a macskalépcsőt és a végére jól el is fáradjunk.

A buszra várva újra szerencsénk volt, mert megint találtunk segítséget, ezúttal egy nagyon barátságos nő utazott velünk az állomásig. Ott már bent állt a vonat, mi pedig most kivételesen nem beestünk a vonatba a fáradtságtól, hanem csak kényelmesen beszálltunk és szinte csodálkozva állapítottuk meg, hogy csak 13 ezer lépést tettünk meg aznap összesen.

Végül több lett az, mert bementünk még Pesten a West End-be egy kis harapnivalóért. Bár a hazaúton azt mondogattuk, hogy eddig ennél többet szoktunk gyalogolni, a mozgásszervi fájdalomcsillapítónkat azért mégis bevettük, megelőzésképpen, hogy másnap is lábra tudjunk állni.

Úgy alakult, hogy ez lett az idei utolsó kirándulásunk, és ez is úgy sikerült, ahogy akartuk, sőt, még jobban is. Mert pont úgy akartuk, ahogy lett.